Lucifer és a Lázadás Ösvénye:
„Az a barlang, amelybe belépni félsz rejti ama kincset, amelyet keresel.” ~ Joseph Campbell A Lucifer és a Sátán néven ismert entitások régóta teológiai viták és ezoterikus spekulációk alanyai, mindegyik a lázadás aspektusait testesíti meg, de határozottan másmilyen szemszögből. Lucifer eredetileg a megvilágosodást, a tudásra való törekvést, és a mennyei rendeletekkel való szembeszegülést szimbolizálja, valamint ama szándékot, hogy mindezeken keresztül megvilágosodást hozzon az emberiségnek. Ezzel szemben a Sátán, akit gyakran „ellenfélként” emlegetnek a zsidó-keresztény hagyományokban, az ellenállást, a kísértést, illetőleg az isteni és erkölcsi rend kihívását testesíti meg. A Lucifer és a Sátán közötti különbségtétel kulcsfontosságú az okkult és mágikus gyakorlatok összefüggésében. Lucifert a felszabadító szerepéért, a fény és bölcsesség elhozójaként tisztelik, aki arra ösztönzi a keresőket, hogy megkérdőjelezzék a kialakult normákat, és törekedjenek személyes fejlődésre a dogmatikai korlátokon túl. Ezzel szemben a Sátán szerepét, bár a lázadással is összefüggésbe hozzák, gyakran az ellenállás és a próbák oldaláról értelmezik, és személyét nem ritkán katalizátorként határozzák meg, amely az általa előidézett csapásokon keresztül járul hozzá a személyes és spirituális fejlődéshez. Számos modern ezoterikus hagyományban azonban a Lucifer és a Sátán közötti, egyébként igen éles határvonal végletesen összemosódni látszik, és mindkét alak tágabb értelemben a zsarnoki hatalom elleni lázadás témáját képviseli, legyen az hatalom akár égi, akár földi, valamint a törekvők számára nyújtott segítői szerepkört az egyéni akarat és lehetőségek kivirágoztatásában. Kulcsfontosságú azonban kiemelnünk, hogy a hollywoodi szempontok szerint értelmezett Sátán, mint egy túlfűtött, válogatás nélküli szexualitással és a kritikátlan pusztításra irányuló motivációkkal rendelkező figura ábrázolása nagyrészt a szórakoztatás jegyében álló célokat szolgál, nem csekély mértékű szenzációhajhászással, és az ezoterikus hagyományokban rejlő összetettség mélységes félreértésével. Hasonlóképpen azok a személyek, akik ezt az utat kizárólag a kábítószerekkel történő önstimuláció, és mindenféle egzotikus szexuális gyakorlatokkal való felületes elköteleződés céljából követik, anélkül hogy általuk a spiritualitás mélyebb rétegeit kívánnák megnyitni, éppen ezeknek a gyakorlatoknak a lényegét vétik el. Az ilyen ábrázolások és viselkedésmódok a filozófiai és spirituális hagyományokat puszta karikatúrákká redukálják, figyelmen kívül hagyva a szimbólumokban rejlő hatalmi lehetőségeket, a személyes növekedés és a megvilágosodás céljára igénybe vehető gazdag módszereknek körét, amelyet ezek az utak egyébiránt kétségkívül kínálnak. Eliphas Lévi mondta egyszer: „A mágiát gyakorolni valamennyi sarlatán képes, ismerni a mágiát azonban annyi, mint bölcsnek lenni.” Vizsgáljuk meg még egyszer, ezúttal valamelyest mélyebben Melek Taus archetípusát, amely a jelenlegi tanulmányunk keretein belül bátran felfogható Lucifer egyik aspektusaként. Az ezoterikus hagyomány ismeri a pávaangyal, Melek Taus történetét, tehát ama létezőt, aki elsőként érte el a lét teljességét az Istenség kegyelméből. Ez az ősi történet jelzőfényként szolgálhat azok számára, akik az önmegvalósítás és a spirituális szuverenitás útján járnak. Ahhoz, hogy elinduljunk ezen az úton, meg kell értenünk az individuáció szent aktusának természetét, azaz a folyamatot, amelyben a létező ama irányban fejlődik, hogy képessé váljon az istenit a legtisztább formájában megvalósítani. Az individuáció a lélek utazása a saját, egyedi sorsa felé, túllépve a tömegeket meghatározó kollektív normákon és tudattalan mintákon. Nehéz és nemes feladat monáddá, egyedi és saját univerzummá válni önmagunk számára, amely Melek Taus mitikus álláspontját visszhangozza, aki társaival ellentétben felismerte, hogy az istentisztelet csak a kimondhatatlan Abszolútumot illeti meg a maga teljességében. Aleister Crowley álláspontja szerint: „A mágia a Változás előidézésének tudománya és művészete az akarattal összhangban.” Az individuáció felé vezető út megköveteli az ember teljességének, a fénynek és az árnyéknak megismerését, integrációját és sajáttá tételét, hasonlóan a pávához, akinek tollazatában az összes árnyalat harmonikus egységbe rendeződik. A vibráló tollak, mindegyik egy történet, egy küzdelem, egy diadal, lényünk teljes spektrumát szimbolizálja. A páva nem tesz különbséget a színei között, hasonlóképpen a keresőnek el kell ismernie lényének minden oldalát. Ez az első lépés az egység felé, afelé, hogy mind a föld, mind az ég lényévé váljunk, amelyet egyik sem köt, de mindkettőnek terei között egyaránt otthonosan mozog, akár a hermetikus szimbolika kétéltű sárkánya. Ennek az ösvénynek adeptusai és mesterei arra biztatnak bennünket, hogy büszkén viseljük természetünknek valamennyi bonyolultságát és összetettségét, akárcsak a pávát büszkeséggel tölti el egyedülállóan sokszínű, tündöklő tollazatának viselése. Minden árnyalat és szín önmagunk különböző aspektusait képviseli, mind az árnyékot, mind a fényt, amelyeket először el kell fogadnunk, és integrálnunk kell az egység felé vezető úton. Az individuációs folyamat nem a tökéletesség állapotának eléréséről szól, hanem arról, hogy teljes lényünket átfogjuk, és fokozatosan megismerjük és megvalósítsuk a bennünk lakozó személyes univerzumot. Melek Taus története gazdagítja a luciferi gondolkodást azáltal, hogy hangsúlyozza a lázadás átalakító erejét, amikor szeretettel, hűséggel és mély felelősségérzettel párosul. Azt illusztrálja, hogy a gyakran negatívnak vagy pusztítónak tekintett lázadás hogyan vezethet megváltáshoz, megvilágosodáshoz, valamint a harmónia és az egyensúly helyreállításához. Korábban már idéztük Dion Fortune ama mondását, amely szerint: „A mágia annak a művészete, hogy az akarattal összhangban változásokat idézzünk elő a tudatban.” Ez a fejezet kiemeli azokat az árnyalt szerepeket, amelyeket Lucifer játszik a megvilágosodás és a felszabadulás keresésében, és arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk a saját útjainkon, valamint azon, hogy miként testesíthetjük meg a lázadás szellemét az igazság és hitelesség keresésében. Lucifer arcai:
Lucifer alakjában számtalan archetípust és réteget fedezhetünk fel, amelyeknek mindegyike lényegének és befolyásának más-más oldalát képviseli. Fényhozóként Lucifer a hajnal hírnöke, és ezen minőségében szimbolizálja a megvilágosodást, a tudást, és annak feltárulkozását és napvilágra kerülését, ami az árnyékban rejtezik. Eme aspektusnak figyelembe vételével Lucifer szerepét úgy is meghatározhatjuk, mint útmutatót azok számára, akik tudatuk feltárására és létezésük teljes spektrumának átölelésére törekszenek, beleértve az én valamennyi világos és sötét aspektusát. A hajnal fényében Lucifer nem pusztán az új reggel elhozója, hanem maga a megvilágosodás hírnöke, és eme minőségében arra késztet bennünket, hogy lássunk túl jelenlegi felfogásunk és értelmezéseink horizontján. Ezzel szemben, amennyiben az árnyékok oldaláról vizsgálódunk, Lucifer a lélek rejtett birodalmainak őreként jelenik meg, aki kihívást intéz mindazokhoz, akik betekintést kívánnak nyerni a Belső Sötétségbe, és lényük részévé tenni azt a maga helyén. Ez a folyamat, amelyet gyakran „árnyékmunkának” neveznek a pszichológiai és mágikus gyakorlatokban, magában foglalja a félelmeknek, bizonytalanságoknak és elfojtott impulzusoknak elismerését és átalakítását. A Lucifer-szimbólum ebben a megvilágításban megkönnyíti a teljesség felé vezető utat, és arra ösztönzi a törekvőt, hogy az erő és az öntudat forrásaként ismerje fel és használja ki árnyékaspektusainak erejét. A Lucifer keze által vezetett utazás saját árnyékainknak birodalmába azonban valójában nem leszállás a sötétségbe, hanem felemelkedés valódi énünk mélyebb tudatosságába. A továbbiakban sorra vesszük azokat az alakokat, amelyeknek koncepciója mögött a Lucifer-szimbólum fedezhető fel. Baphomet alakját gyakran Luciferrel hozzák kapcsolatba. Elsődlegesen az ellentétek egyensúlyának szimbóluma. Ez az androgün alak minden dolgoknak egységét, valamint a korlátok meghaladását képviseli, visszhangozva Lucifer szerepét, mint a fény és a bölcsesség elhozóját az ellentétek egyesítésének folyamatán keresztül. A görög természetisten, Pán félig ember, félig kecske megjelenésével a természeti világ és az emberi psziché ősi, szelídítetlen aspektusait szimbolizálja. Pán Luciferrel való kapcsolata rávilágít az utóbbi kapcsolatára a földdel, a termékenységgel és az ösztönös alappal, amelynek talaján, mint afféle talapzaton a magasabb tudatosság és a megvilágosodás felépülhet. Luciferhez hasonlóan Pán is az élet és a szabadság szimbóluma, a társadalmi korlátok felszámolásának lehetségességét testesíti meg. A jazidi hit pávaangyala, Melek Taus mélyreható értelmezési lehetőségeket kínál, amelyek igazodnak a Lucifer alakjához témákhoz, különösen is az individuáció és az igazságtalanság előtt történő meghódolás megtagadása kontextusában. A bukást hangsúlyozó narratívákkal ellentétben a jazidi történet kiemeli Melek Taus felvilágosult döntését, hogy nem hajol meg Ádám előtt, illusztrálván annak mélyre hatoló megértését, hogy a tiszteletnek csak az Abszolút felé kell irányulnia. Ez a tett nem dacból fakadó volt, hanem a legfelsőbb bölcsesség és az isteni hierarchia tiszteletének demonstrációja, ami arra utal, hogy Melek Taus jelentős próbán teljesített. Ez az elbeszélés hangsúlyozza a személyes integritás, a megvilágosodásra való törekvés, és az isteni rend megértésében való szilárd kiállás fontosságát, ami végső soron a kozmikus valósággal való mélyebb kapcsolathoz, valamint a bölcsesség és önmegvalósítás gazdagabb, árnyaltabb megragadásához vezet. Lucifer sokféle arcának felfedezése során feltétlenül szükséges figyelembe vennünk a szimbólumkör kultúrák közötti kapcsolatait, különösen Shivával, a pusztítás, lebontás és megújítás hindu istenével. Shiva pusztító szerepe a teremtés, megőrzés és feloldás körforgásának szerves része, ilyeténképpen pedig megtestesíti a dolgok szükséges végét, amely lehetővé teszi az új kezdeteket. Shiva ezen aspektusa összecseng Lucifer funkciójával, aki mint a fény hordozója a sötétségen keresztül vezeti a lelkeket a tudatlanság elpusztításán és a tudás újjászületésén át vezető ösvényeken. Mindkét figurát olykor összekötik a háromágú szigony szimbólumával, amely a hinduizmusban a teremtés, fenntartás és pusztítás hármasságát, és a luciferi szimbolikában a test, a lélek és a szellem integrációját jelképezi. Ez a közös szimbólum hangsúlyozza az élet ciklikus természetének egységét és a létezés minden aspektusát magában foglaló átalakító erőt. A Lucifer és Shiva közös szigonyszimbolikája a teremtés, a megőrzés és a pusztítás egységét és ciklikusságát szemlélteti, és arra ösztönöz bennünket, hogy ismerjük fel a minden bevégződésben és minden kezdetben rejlő átalakító erőt. Ahogyan Gustav Meyrink is megjegyezte: „Az egyetlen igazi varázslat – a tudás varázslata – ezt mondja: Minden, ami létezik, csak azért létezik, mert magában hordozza az Igazságnak egy szikráját.” Ebben a fejezetben Lucifer archetípusainak és maszkjainak feltárása által egy meglehetősen komplex entitást ismerhetünk meg, amelynek lényege nem korlátozható a leegyszerűsített értelmezéseknek egyikére sem. Különféle aspektusai révén Lucifer a megvilágosodás, a kihívás és az átalakulás szimbólumaként szolgál, tükrözvén ama sokrétű utazást, amelyet az emberi szellemnek végig kell vinnie a szellemi realizáció folyamata során. Ha alaposan górcső alá vesszük a szimbólum kapcsolatait olyan figurákkal, mint Baphomet, Pán, Melek Taus és Shiva, mélyebben megértjük Lucifer szerepét a spirituális hagyományokban, valamint az általa reprezentált fény, sötétség és újjászületés egyetemes témáit. Lucifer asztrális és mitológiai megfelelései
„Az egyetlen igazi bölcsesség, ha tudod, hogy valójában nem tudsz semmit.” ~ Szókratész Lucifer szimbolizmusában a Vénusz bolygóhoz fűződő kapcsolat egyike a legmagátólértetődőbb, és a különféle asszociációs lehetőségekben leggazdagabb tényszerűségeknek. A Vénusz, amely egyszerre Hajnalcsillag és Esti Csillag, egyaránt megtestesíti a jelenség fényhozói és átmeneteket hirdető kettős természetét (lásd a sívai princípiummal kapcsolatban elmondottakat). Ez az asztrális égitest, amely napkelte előtt hajnalban, és napnyugta után alkonyatkor látható, a megvilágosodás, a szépség és a szeretet erőteljes szimbólumaként, valamint a változás előhírnökeként szolgál. A római mitológiában Vénusz a szerelem, szépség és termékenység istennője, ezek azonban olyan tulajdonságok, amelyek első pillantásra távolinak tűnhetnek Lucifer hagyományos értelmezéseitől. Ha azonban Lucifert mint „fényhozót” vagy „hajnalcsillagot” tekintjük és értelmezzük, abban az esetben a párhuzam menten egyértelművé válik. A Vénusz tehát, mint bolygó, elsődlegesen a hajnalt hirdeti, és fényt hoz az éjszaka sötétje után, mint ahogyan Lucifer a maga eredeti, kereszténység előtti köntösében, mint a megvilágosodás és a bölcsesség szimbóluma. „Vénusz a merészeket kedveli.” ~Ovidius Ovidiusnak eme idézete kitűnően példázza Vénusz középponti szerepét a bátorság és a transzformációra való képesség terén, hasonlóan ahhoz, ahogyan Lucifer szimbóluma buzdít a megvilágosodásra a merészség és a tudás keresése révén. A Vénusszal való kapcsolat kiterjed a bolygó szerepére is a különféle ezoterikus és asztrológiai hagyományokban, ahol a harmóniát, a kreativitást és az ellentétek egyesítését képviseli. Ezek a tulajdonságok Lucifer mélyebb, árnyaltabb megértését tükrözik az okkultizmusban, ahol nem csupán a lázadás figurájának tekintik, hanem a személyes növekedés, átalakulás, és a tudásra való törekvés erőjének is. Lucifer alakja a különféle népek mítoszaiban és legendáiban is visszhangra talál, ahol a megvilágosodás, az áldozatvállalás és a tudáskeresés hasonló princípiumai jelennek meg. A görög mitológiában Prométheusz, a titán szembeszáll az istenekkel azáltal, hogy ellopja tőlük a tüzet, és átadja az embereknek, amiért aztán az istenek súlyosan megbüntetik. Ez a történet összecseng a luciferi szimbolikával, miszerint az angyali entitás fényt (tudást) hoz az emberiségnek, és eme törekvése során szembe kell néznie az isteni rend megkérdőjelezésének következményeivel. Prométheusz lázadása és együttérzése Lucifer kettős aspektusát tükrözi, mint a megvilágosodás lehetőségének közvetítőjét, és a zsarnoksággal szembeni ellenállás szimbólumát. Inanna egy sumér istennő, aki alászáll az alvilágba, átesik a halálon és végül újjászületik, egy másik párhuzamot kínál a luciferi narratívával. Útja a sötétségbe való alászállást, és az azt követő visszatérést jelképezi, a korábbinál mindenképpen nagyobb bölcsességgel és erővel felvérteződvén. Ez Lucifer metaforikus bukását és megváltását tükrözi, kiemelvén az áldozat, az újjászületés és az önfelfedezésre való törekvés témáit. Ezek az összehasonlító mitológiai narratívák egy univerzális motívumot hangsúlyoznak: a megvilágosodásra való törekvést, a tekintély kihívását, és a lélek különféle önátalakításokkal gazdagított utazását. Ezeken a történeteken keresztül Lucifer karaktere az ellenállást, a megvilágosodást, valamint a halál és az újjászületés ciklikusságát megtestesítő mitológiai alakok tágabb keretei között kerül kontextusba. Ahogy Joseph Campbell mondta: „A mítoszok nyilvános álmok, az álmok privát mítoszok.” Ebben a fejezetben Lucifer asztrális és mitológiai összefüggéseinek feltárása arra szolgál, hogy elmélyítsük az okkult és mágikus hagyományokban betöltött szerepének és jelentőségének megértését. Lucifer és Vénusz összefüggéseit vizsgálva, valamint párhuzamot vonva olyan alakokkal, mint Prométheusz és Inanna, betekintést nyerünk Lucifer sokrétű természetébe, mint a fény, a bölcsesség és az átalakulás szimbólumába. Ezek az összefüggések nemcsak gazdagítják Luciferről alkotott felfogásunkat, hanem összekapcsolnak bennünket a mitológiai és spirituális archetípusok szélesebb narratívájával is, amelyek tükrözik a tudáskeresés, a kihívásokkal való szembenézés és a csapásokon keresztüli fejlődés emberi tapasztalatait. Lucifer nevének és eredetének vizsgálata:
„Aki nem tud semmit, nem szeret semmit. Aki nem tesz semmit, nem ért meg semmit. Aki nem ért semmit, az méltatlan. Aki azonban ért, az szeret, észrevesz, és lát. Minél magasabb a tudásnak foka, annál nagyobb a vele társuló szeretet mértéke is.” ~ Paracelsus A Lucifer név több évszázados történettel bír, és magában hordoz számtalan mitológiai és vallásos értelmezést, nem mellesleg a profán kultúra területéről rárakódott tartalmakat is, ezek pedig mind-mind hozzáadódtak és beépültek a szimbólum testébe, különféle olyan jelentésmezőket adván hozzá, amelyek jócskán kitágítják és meghaladják az eredetit. Etimológiailag a „Lucifer” kifejezés latin eredetű, ahol a „lucem ferre” szóösszetétel jelentése „fényt hozni” vagy „fényhozó”. A név tehát, a lux (világosság) és a ferre (hozni) szavakból áll össze, és ilyeténképpen meglehetősen direkte mutat rá a Hajnalcsillag, vagyis a Vénusz bolygó képében megjelenő szimbolikára, elsődlegesen is a hajnalhozói minőségekre. Ez a celesztiális létező, amely röviddel a hajnal beköszönte előtt figyelhető meg, hagyományosan a remény, és az új nap elkövetkezésének szimbóluma. A latin nyelvben fellelhető értelmezési kereteket figyelembe véve tehát joggal mondhatjuk, hogy Lucifer neve nem fonódik össze eredeti értelmében a rosszakarattal és a kegyelem állapotából történő kizuhanással. Ehelyett éppen, hogy a Hajnalcsillag szépségét és fényességét képviselte, a megvilágosodás és spirituális illumináció lehetőségét. Az idő múlásával azonban a névben rejlő tartalmak drámaian megváltoztak, a vallási szövegek, a kulturális narratívák és az emberi hajlam a fény és a sötétség harcának megszemélyesítésére kezdték felhasználni a szimbólumot, ilyeténképpen persze merőben újfajta jelentéstartalmakkal felruházván azt. Abban a folyamatban amelynek során Lucifer alakja végső soron a fényességből a sötétség és gonoszság szimbólumává válhatott, fontos szerep jut egyes szentírási szakaszok egyoldalú értelmezésének, különösen is Izajás könyvének egy passzusára gondolhatunk itt: „Hogy is hullottál le az égből, Ó Lucifer, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket?” Eme passzus, különösen is bizonyos fordításváltozatok esetében mintegy név szerint megnevezi Lucifert, és személyét ezzel egyúttal a Sátán bukásához kapcsolja, ily módon mosván össze az ördöggel. A modern bibliakutatás tanúságai szerint azonban eme értelmezés azonban nem több, mint a szövegrésznek az eredeti kontextusból való kiragadása és ebből következően pedig markáns félreértelmezése. Az Ézsaiás részlete valószínűleg egy babiloni királyra utal, akit metaforikusan hajnalcsillagként ábrázoltak, amely gőgössége és zsarnoksága miatt zuhant alá az égből. A „Lucifer” név alkalmazása erre az alakra, és ezt követően egy bukott angyallal, vagy bármilyen egyéb démoni lénnyel való társítása valójában a fordítási döntések eredménye, amelynek hátterében a keresztény teológia területén bekövetkező ilyen irányú fejlődések állnak. Lucifernek a Sátánnal való azonosítása és a Mennyekből kitaszított lázadó angyal története tehát a fentiekhez hasonlatos fordítói döntések és teológiai értelmezések hatására az esztendőknek során egyre inkább beágyazódottabbá vált a keresztény teológiába, ám ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy ez az összekeveredés egyáltalán nem feltétlenül elfogadott általánosan a kereszténység valamennyi ágában, és természetesen a másféle vallási és ezoterikus hagyományokban sem. Amennyiben a Lucifer nevet héber gyökereire vezetjük vissza, úgy a „Helel ben Shakhar” kifejezéshez jutunk, ami annyit tesz, mint a „Ragyogó, a Hajnal Fia”. Eme kifejezés az eredeti héber szövegekben is fellelhető, és tovább erősíteni hivatott a kapcsolatot egy mennyei lény ideájával, amely a fénnyel és a hajnallal áll összefüggésben. Helel, azaz a „Ragyogó” ebben az összefüggésben a Vénusz ragyogását és kiemelkedőségét jelzi a kora reggeli égbolton. A Shakhar, jelentése „hajnal” vagy „reggel”, tovább hangsúlyozza az új nap kezdetével való kapcsolatot. A kánaáni mitológia, amely körülövezi Shakhar és testvére, Shalim (Esti Csillag) alakját, további kiegészítést nyújthat azon interpretáció számára, amely eme mennyei entitásokat isteni lényekként festi le. A kánaáni tradíciókban ezek az entitások jelképezik a nappal és éjszaka körforgását, és ilyeténképpen megszemélyesítik ama tartalmakat, mint a megújulás, felébredés és átmenet. A „Helel ben Shakhar” és a kánaáni mitológia egyes elemei között feltárható kapcsolat aláhúzza azt az ősi közel-keleti gyakorlatot, hogy az égi jelenségeket vallási és mitológiai narratívákba építik bele. Ez a történelmi és kulturális kontextus rávilágít Lucifer alakja eredetének összetettségére, feltárva egy olyan szimbólumot, amely mélyen összefonódik a fény, a kiemelkedőség és az esendőség témáival. Ahogy Joseph Campbell megjegyezte: „A mitológia nem hazugság, hanem valódi költészet, így pedig a metaforikus beszédmód eszközeit helyezi alkalmazásba. Helyesen mondják, a mitológia valóban az úgynevezett utolsó előtti igazság. Avégett utolsó előtti, mert az utolsót, a Végső Igazságot nem lehet szavakba önteni.” Lucifer etimológiáját, az egyes bibliai szövegeket övező félreértelmezéseket, valamint a „Helel ben Shakhar” koncepcióját megvizsgálva láthatjuk, hogy Lucifer alakja mélyen összefonódik a történelem, vallás és mitológia különféle rétegeivel. Eme felfedezés megalapozza Lucifer sokrétű természetének megértését, és egyúttal túlmutat a leegyszerűsített értelmezéseken, mindemellett pedig a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartja ennek az alaknak az okkult és mágikus hagyományokban betöltött jelentőségének mélységét. Prefáció:
Lucifer alakját megannyi rejtély, titok, félreértelmezés és tévhit övezte mindig az emberiség történelme folyamán. Általánosságban elmondható, hogy a profán kultúra területén leginkább a gonosszal, sötétséggel és mindenfajta sátáni influenciákkal hozható szoros kapcsolatba. Azonban amennyiben hajlandónak és képesnek mutatkozunk elhagyni ezeket az igencsak sekélyes rétegeket, és valamilyen mértékben belemerészkedni az okkultum és mágia területére, a Luciferhez köthető szimbolika máris sokkalta szerteágazóbbá és mélyebbé válik, és végső soron egy olyasféle alaknak képe bontakozik ki előttünk, akihez sokkalta inkább ama koncepciók köthetőek, mint a fény, bölcsesség és liberáció. Ahogyan ugyanis a neves svájci lélekkutató, Carl Gustav Jung találó módon mutat rá: „A törekvő nem azáltal nyerhet megvilágosodást, hogy fényből való alakokat imaginál, hanem úgy, hogy tudatosság fényébe emeli a sötétséget.” Tanulmányunk célja felvázolni és betekintést engedni az olvasó számára Lucifer igencsak sokrétű természetének rejtelmeibe, elmélyülvén néhány középponti jelentőséggel bíró történelmi, mitologikus és ezoterikus szempontnak vizsgálatában. Gustav Meyrink érdekes és megfontolásra méltó szavai szerint: „Az ördögre érdemes úgy tekintenünk, mint egyfajta metaforára, amely jelképezi ama belső utazást, amelyet mindannyiunknak meg kell tennünk, a magunk rejtett félelmei és vágyai felé.” Lucifer szerepének tanulmányozása, vezessen az akár az okkultum, akár a mágia területére, korántsem tekinthető mindennapi kihívásnak a kereső számára. Eltérően számos egyébfajta spirituális entitástól, amelyeknek természete és értelmezési lehetőségei többé-kevésbé tisztán definiálhatóak, a Lucifer-szimbólum lényegisége rendkívül összetett és rétegzett, számos megközelítési módnak előfordulását lehetővé téve. Ez a fajta sajátságos komplexitás természetesen nem pusztán a szimbólumra a történelem folyamán rárakódott különböző tartalmaknak köszönhető, hanem a Fényhozó, mint archetípus és spirituális erő természetéből adódik. Bizonyos szellemi utakon Lucifer valóban nem csupán, mint különálló entitás jelenik meg, hanem mint a megvilágosodás, a zsarnokság változatos formáival szemben megnyilvánuló lázadás, valamint a tudás megszerzésére irányuló szomj szimbóluma. Ez a tanulmány törekszik eligazodási lehetőségeket felmutatni ezekben a kétségtelenül rendkívül bonyolult dimenziókban, olyan átfogó megértés lehetőségét ajánlva fel, amely figyelembe veszi Lucifer mágikus hagyományokban betöltött szerepének sokrétűségét és mélységét. A legfontosabb cél, hogy a tipikus félreértelmezések helyébe olyan perspektívákat helyezzünk, amelyek képesek kiegyensúlyozott és méltányos felfedezési lehetőségeket biztosítani a szimbólumtan területén, visszaadva a szimbólumnak ama helyet az okkultum és mágia világában, amely kétségkívül megilleti. A tanulmány egyszerre kíván informatív kalauzként szolgálni azoknak, akik a szimbólumtan terén nem rendelkeznek számottevő jártassággal, emellett pedig részletesebb kifejtést nyújtani a már haladottabb tanulmányozóknak, hogy ezáltal még inkább elmélyíthessék tudásukat a tárgykörrel kapcsolatban. Hidat kívánunk kínálni az akadémiai szinten megnyilvánuló kutakodások által képviseltek, valamint a praktikum oldaláról jelenvaló sajátosságoknak ismertetése között, ezáltal biztosítván, hogy a tanulmányozó alapos bevezetést nyerjen Lucifer szimbolizmusába, illetve annak a praktikum szintjén értelmezhető és alkalmazható aspektusaiba egyaránt. Valamennyi ebben a szellemben írott tanulmány számára szinte kötelező érvénnyel bír a figyelem felhívása arra vonatkozóan, hogy a tanulmányozónak igazán egyértelmű és pontos elvárásokat szükséges támasztania, és ment kell legyen a különféle számtalan téves vélekedéstől. Amennyiben valaki a hirtelen meggazdagodást, váratlan pénznyereményt, avagy a lehetetlen és képtelen helyzetek villámgyors megjavulását várja a szellemi úttól, nos, ez esetben egészen bizonyosan nem a megfelelő helyen jár. A metafizikai megvalósításnak ugyanis kevés köze lehet az anyagias keretek között megnyilvánuló nyereségszerzéshez, ez ugyanis egy spirituális utazás, amely a világot mozgásban tartó és a lét egészét átható törvények által meghatározott, azaz egyszerűbben szólván a megvalósítás folyamata során bizonyos szakramentális rendet feltétlenül tiszteletben szükséges tartani. Olyasféle kozmikus princípiumokról van szó, amelyek a különféle okkult erőknek szeszélyein túl működnek, biztosítva, hogy minden cselekvés összhangban legyen a tágabb kozmikus renddel. Példának okáért, váratlan vagyonra szert tenni anélkül, hogy valaki tisztában legyen ennek konzekvenciáival, és a velejáró óriási mértékű felelősséggel mondhatni egyenes utat jelent a fogyasztói mentalitásba való beleszédüléshez, a mindenfajta pótszereknek használatához, illetőleg a féktelen hedonizmushoz, ezek pedig tulajdonképpen újabb ösvényeket mutatnak az önalulmúláshoz és önelveszejtéshez. A világmindenségben munkálkodó erők ugyanis nem teszik lehetővé a féktelen, következmények nélküli önzést, mindenkor szükséges megőrizni egyfajta egyensúlyt, az adok és elveszek harmonikus viszonyát. Fontos továbbá egyértelművé tennünk, hogy amennyiben ezen tanulmány a mágia kifejezést veszi használatba, úgy a köznapi értelmezéseknél mindenképpen mélyebb és tartalmasabb jelentéstartalmat ért alatta, azaz egy ízig-vérig szellemi értelemben felfogott önfelülmúlásnak művészetét. A mágia gyakorlója mindenekelőtt fokozhatja az önmagába vetett bizalmának erejét, egyéniségének harmonikus, megnyerő voltát, illetve korántsem utolsósorban az általános értelemben felfogott önjelenlét mértékét is elmélyítheti, így hatván a világmindenség erőire a célból, hogy erőfeszítéseinek számára támogató hatalmakat ébresszen. Amikor pedig e hatalmak a törekvő köré csoportosulnak, azok valójában nem a siker zálogát garantálják, hanem az énerőket fokozván, idővel ténylegesen is énerőkként működvén és hatván hathatós módokon segítenek hozzá annak eléréséhez. A kulcs ugyanis elsődlegesen abban rejlik, hogy lépésről lépésre haladjunk a növekedésben, türelemmel és nyitottsággal viszonyuljunk az életünk során tapasztalt jelenségekhez, és képesek legyünk reflektálni a bennünket körülvevő mágikus áramlatokra. Így hát, a leghelyesebb volna úgy olvasni eme tanulmányt, mint útmutatót a létezés mélyebb rétegeinek megértéséhez, és nem mint valami azonnali receptet, amely a szélvészgyors önmegvalósításhoz vezet. A szellemi megvalósítás folyamata során ugyanis minden a belső átalakulásról szól, azaz a tudat radikális megváltoztatásáról, amely az önmagunkban való jelenlét intenzívebbé tételéhez és egy harmonikus, önazonos életvezetés lehetségessé válásához vezet. Fontos figyelembe vennünk továbbá, hogy mindazoknak számára, akik eme úton valaha elindulnak, erősen javallott mindig csupán egyetlen újabb lépésnek megtétele, hogy mintegy fokról fokra nyerhessenek beavatást abba a mély és elbűvölő varázslatba, amelyet a világmindenség kínál. Az élet ugyanis maga is erőteljesen mágikus természettel bír, legalábbis azoknak számára, akik képesek önmaguk körül és önmagukban érzékelni, megragadni és alakítani ezt a mágiát. Ahogyan egy jelenkori alkimista állítja: „Az ember státuszát a természeti világban tehát gondolkodásának minősége határozza meg.” A tanulmány logikusan felépítetten vezeti végig az olvasót a szimbólumok értelmezésén, azaz a Lucifer név eredetétől és etimológiájából kiindulván történelmi gyökereken keresztül nyújt betekintést a szimbólum változatos megjelenési formáiba és szerepköreibe, ahogyan azok a különböző tradíciókban megjelennek. A megalapozás során kifejtjük magának a Lucifer névnek eredetéről eddig birtokunkban lévő ismereteket, és az időknek során reája rakódott félreértelmezéseknek természetére is kísérletet teszünk rámutatni. Eme törekvésünk szándékaink szerint megteremti a terepet a szimbólum megfeleltetési lehetőségeinek, mitológiai kapcsolatainak, valamint a mágikus hagyományokban betöltött szerepének megértése számára. Dion Fortune azt mondta, „A mágia annak a művészete, hogy az akarattal összhangban változásokat idézzünk elő a tudatban.” A tanulmány mindenek előtt és leginkább tehát a Lucifer alakjában sejthető jelentőséget kutatja, megvitatja a vele kapcsolatos különböző szempontokat és archetípusokat, köztük a fényhozót, a hajnalcsillagot és a felszabadítót. A munka elkészítésekor minden erőfeszítést megtettünk a tisztaság, az eredetiség és a mélység biztosítása érdekében. Az általunk magunk elé kitűzött cél nemcsak abban lehet meghatározható, hogy ismereteknek megosztását biztosítsuk, hanem hogy az olvasókat önálló gondolkozásra, mérlegelésre és megértésre ösztönözzük, merthogy a lényeg történetesen éppen ebben rejlik. Írásunk igyekszik demisztifikálni Lucifer alakját, bemutatva egy olyan értelmezhetőségi keretet, amely a megfelelő megfontolások és tekintetbe vételek megejtését követően arra indíthat bennünket, hogy állítsunk kérdőjeleket a jelenleg rendelkezésünkre álló személyes tudásunk elé, keressük, és végül találjuk meg saját fényünket a sötétségben. Ahogy Szókratész híresen fogalmazott, „A vizsgálódás nélküli élet nem élet egyáltalán.” Bevezetés a Lucifer-szimbolika alapjaiba
A cikk eredeti forrása: https://www.ic7zi.com/esoteric/a-guide-to-luciferian-alchemy/ Előszó: Korunkban szinte valamennyi területen elképesztő és soha nem látott képzavarnak válhatunk tanújává, és ez alól magától értetődő bizonyossággal maga a spiritualitás területe sem tekinthető kivételnek, mi több, eme vidékek szinte halmozottan fertőzöttnek és megszálltnak tekinthetőek a pusztítás és feloldás ellenistenségei által. A romlás egyik legkifejezettebb és legpontosabban tetten érhető szimptómája maga a fogalmaknak megromlása, elhomályosodása és bizonytalanná, hozzávetőlegessé válása, azaz immáron abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy az általunk használatba vett szimbólumok, jelképek és kifejezések valóban mindenki számára ugyanazon jelentéstartalommal bírnak-e, avagy sem. Tipikus példája mindennek a jelen fordításunkban taglalt luciferi szimbolika, és ennek drasztikus összemosása az ördögivel, sátánnal és sátánisággal, holott a kettő közel sem tekinthető olyannyira azonosnak, mint amennyire ezt szinte magától értetődőnek tekintik. Maga a sátániság kétségkívül azokat az erőket foglalja magában egyfajta ernyőfogalom gyanánt, amelyek a káosszal, rendezetlenséggel, kifordultsággal, az önpusztító, vad, eltorzult akaratisággal, valamint a feloldásba és halálba, tehát összességében a teljes tudati kioltódásba vezető úttal állnak igen szoros kapcsolatban, lényegében tehát az ördög (diabolosz: a diaballein, azaz átejteni, becsapni, megvezetni, kiforgatni szóból származván) által képviselt fogalomvilág a hindu terminológia „nirguna-mula-prakrti-laya” (a minőségtelen gyökértermészetben való feloldódás) végső állapotával áll összefüggésben. Ez a végső és teljes pusztulás, mindennemű metafizikai kimeneteleknek legrosszabbika, a létezés és megvalósítás totális csődje, az inverz életfa legteteje-legalja. Ezzel szemben a fényhozó, Lucifer Verus (ellentétben a hamis fényhozóval, pontosabban a hamis fény hozójával, amelyet a Lucifer Falsus kifejezés jelöl) voltaképpen (szintén az ind-hindu tradíció fogalomtáránál maradván) a sívai princípiumot jelképezi, azaz a pusztító, megújító és elevenítő erőknek egyfajta meghatározott rend szerint való megnyilvánulását. Itt valóban formabontó, a hagyományosnak hitt kereteket, határokat és szabályokat megroppantó, igencsak eredeti és individuális princípiumokról van szó, ugyanakkor ezek (és ez a legfontosabb alaptézisünk) kétségkívül egy előre meghatározott Isteni Rend szolgálatában fejeződnek ki. Úgy foglalhatnánk össze a lehető legpontosabban mindent, hogy míg az ördög, sátán és Lucifer, mint fogalmak és szimbólumok a nyugati kultúrkörben mostanra szinte teljes mértékben összegabalyodva és összekeveredve léteznek, mindez valójában korántsem tekinthető eme fajta szimplifikatív hozzáállással letudhatónak. Az általunk fordított és közreadott tanulmány pontosan ebben az igencsak komplexnek ható kérdéskörben kíván valamilyen módon rendet tenni és stílusosan fényt gyújtani. A fordítás folyamata során alapvetően hűnek maradtunk a tanulmány egészén végigvonuló sajátos látásmód szelleméhez, elvégre azt inkább többé, mint kevésbé közelállónak találtuk a magunk szemléletéhez, és csupán ott módosítottunk a saját elképzeléseink és álláspontunk szerint a kérdéses tartalmakon, ahol a magunk irányvonalával szemben megmutatkozó hűségnek szellemében indokoltnak véltük. Őszintén reméljük, hogy ily módon képesek lehetünk feloldani és megsemmisíteni a tárgykört uraló félreértéseknek legalább egy jelentékeny részét, és ott, ahol a szóban forgó homály végül mégiscsak megmarad, az inkább legyen tekinthető az olvasó értetlenségének és hibájának, semmint a mi fordítói és magyarázói munkálkodásunknak. Az ászkatartás gnózisa...1/1/2024 Ebben a rendhagyó videóban legkedvesebb ászkafajom, a Porcellio haasi (dark form) tartási trükkjein keresztül mutatom be, hogy miként alkalmazhatók és használhatók olyan mindennapi tevékenységek, mint az állattenyésztés és növénynemesítés szellemi utat segítő pillérek gyanánt. Amellett, hogy tisztán, nyíltan és egyértelműen el kell utasítanunk a neo-gnoszticizmus jelenkori állapotát, és az irányzat körein belül megnyilvánuló változatos anomáliákat (amely elutasítást fentebb hivatkozott köteteink lapjain több ízben határozottan meg is tettük), nem hagyhatjuk figyelmen kívül ama tényt, hogy a részünkről megnyilvánított elhatárolódás önmagában még nem old meg semmit. Egyszerűbben fogalmazván azt is mondhatjuk, hogy vélhetően a neo-gnoszticizmus egyetlen képviselőjét sem érinti közelebbről, vagy mélyebben azon tény, hogy jelen soroknak írója nyíltan elhatárolódik az általa favorizált irányvonaltól, vagyis mindezzel még semmit sem tettünk annak érdekében, hogy a menthető mégis megmentésre kerüljön. Eme fejezetnek lapjain tehát érdemes volna megfontolásra ajánlanom ama kérdést, hogy vajon tehetnénk-e mégis valamit a neo-gnosztikus irányzatok képviselőinek érdekében amellett, avagy egyenesen ahelyett, hogy egyértelműen elhatároljuk magunkat tőlük? Kiindulván ugyanis a korábbi köteteink idevágó fejezeteiben hosszan taglaltakból, itt is ki kell mondanunk: a neo-gnosztikus egyházaknak elég jelentékeny hányada érvényes apostoli tanátadási láncolatokkal bír, vagyis képes megnyilvánítani az apostoli tradícióban jelenlevő szakramentális potenciálokat. A legtöbb püspökszentelés, amelyet ezen a vonalon végeznek, rendelkezik valamennyi összetevővel, amely egy ilyesféle transzmissziót érvényessé tesz. Ezek (ezúttal teljességgel vázlatosan megfogalmazván) az Apostoli Folytonosság töretlenül kifejeződő jelenvalósága, a helyes intenció (mind a szentelést végző személy, mind a szentelendő egyaránt azokkal a szándékokkal vesz részt az adott cselekményben, amelyeket a tradíció mindig is megnyilvánított ennek vonalán, azaz a szentelő fél valóban püspököt kíván szentelni, a szentelendő pedig valóban püspökké kíván válni), valamint a megfelelő anyag és forma (tehát a rítus intakt volta) helyénlétele a szentelési folyamat során. Bár ezek a neo-gnoszticizmus felségvizein gyakorta sérülnek, mégis sok esetben tetten lehetséges érni érvényes (de meg nem engedett) módon végrehajtott főpapszenteléseket, tehát egyszerűen szólván léteznek mainapság is érvényesen szentelt neo-gnosztikus püspökök, noha szenteléseiket a legtöbb fősodorbéli egyház nem tekinti érvényesnek a maga sztenderdjei szerint. Ezek a fajta érvénytelenséget kimondó megnyilatkozások néhány esetben valódi alappal bírnak, így megfontolásuk és figyelembevételük mindenképpen méltóak lehetnek az időnkre, ugyanakkor sokszor pusztán és csupán egyházfegyelmi, egyházpolitikai, mi több, olykor egészen egyszerűen hatalmi okok állanak a kijelentés hátterében. Ezeknek értő módon történő megvizsgálása és tekintetbe vétele minden egyes esetben egyéni és egyedi feladatot jelent, eme területen ugyanis az általánosításnak semmi hasznát nem vesszük, egyedül önmagunkat tesszük módfelett nevetségessé és hiteltelenné általa.
Tegyük fel azonban, már csupán gondolatmenetünk kedvéért, akár egészen hipotetikus módon, hogy léteznek érvényesen szentelt, valódi neo-gnosztikus püspökök, akik a maguk részéről egészen szépen és zavartalanul „elmuzsikálnak” amellett és annak ellenére is, hogy a magunkféle nyílt elhatárolódással viszonyul irányukban. Így tehát lényegében semmi hasznosat nem tettük, azon túl, hogy legalább egynémely olvasóinknak figyelmét felhívtuk az általuk jelentette veszélyekre. Mi lenne, ha megengednénk ezúttal magunknak annyi naivitást, hogy feltételezzük: ezeknek a szóban forgó személyeknek egy részét a magunk irányvonala számára akár meg is nyerhetnénk, így pediglen ténylegesen és valóságosan létrejöhetne egy olyan, érvényesen szentelt gnosztikus főpapokból álló alap, amelyről kiindulván sor kerülhetne a szakramentális gnózis felszabadítására és visszanyerésére a mazonéria, okkultizmus és New Age fogságából? Tény és való, és ezt megjegyezni rögvest sietnünk is kell, ez a fajta naivitás egyébiránt végtelenül távol áll a személyünktől, mindazonáltal úgy véljük, életművünk nem lehetne teljes, amennyiben ne ejtenénk meg egy ilyen irányú gondolatkísérletet jelenlegi kötetünknek lapjain. Így tehát a jövőben akár azon feladatot is kitűzhetnénk önmagunk számára, hogy a gondolkozási rendszerünk irányában fogékony gnosztikus püspököket a saját irányvonalunknak számára megnyerjük, majd pediglen az ő támogatásukra és lehetőségeikre alapozván elindítsuk a gnosztikus mozgalom helyreállítását és megtisztítását. Ennek lépéseit hivatott ismertetni a továbbiakban tanulmányunk következő szakasza. Minekutána jelen soroknak íróját a 2016. év folyamán az episcopi vagantes körein belül módszeresen és végérvényesen ellehetetlenítették, választott püspöki rangjától megfosztották, helyesebben elérték, hogy az illető a teljes elszigeteltség állapotában végül maga mondjon le róla, lehetőségeit másmilyen irányokban mutatkozott szükségesnek kiterjeszteni, és ezen törekvései során kapott rá az írásra, valamint arra, hogy gondolatait különféle előadásoknak formájában tárja a fogékonyaknak színe elé. Mindazonáltal mindennemű történéseknek ellenére jelenleg is szívügyének tekinti a vándorló püspököknek ügyét, így ha máshogyan nem is, legalább a gondolatébresztés feladatát magára vállalván kíván segíteni és inspirációkat nyújtani azoknak számára, akikben még pislákol némi fény és hajlandóság annak vonalán, hogy megmentsék az irányvonalat abból a szellemi posványból, amelybe mára kétségkívül belesodródott. Sietni kell megjegyezni természetesen, és egyúttal világosan egyértelművé tenni, hogy eme felhívásunk a „visszavezetésre” korántsem azon elvek mentén történhetne legitim módon, mint amelyek a legtöbb másik ilyesféle kezdeményezés keretein belül megfogalmazásra kerülnek. Nem egyszer olyasforma ajánlatokkal keresik fel egyesek (általában rendre a fősodor részéről) a vándorló püspököket, amelyeknek értelmében nekik mintegy „önvizsgálatot kellene tartaniuk”, majd „kárhozatos egyénieskedéseiket” és esetlegesen meglévő „eretnek nézeteiket” feladván be kellene tagozódniuk egy már fennálló, mainstream egyházi szervezetbe, természetesen úgy, hogy az ehhez szükséges lemondásokat lehetőleg különösebb és komolyabb aggályok és ellenérzések nélkül tegyék meg. Mindez persze nem ritkán annak teljesen magától értetődő kijelentésével is együtt jár az ajánlattevők részéről, hogy az illető vágánsnak haladéktalanul le kellene mondania püspöki címéről, valamint még annak kívánalma is megfogalmazásra kerül, hogy az illető jelentse ki önnön papi mivoltának érvénytelenségét, ezzel egyúttal pedig vesse alá magát a szóban forgó nagyegyház püspöki szinódusának, vállalván ezzel persze ama kockázatot is, hogy a szóban forgó szervezet körein belül esetleg nem lehet több, mint a laikus hívőknek egyike. Eme elvárásokban gyakorlatilag talán a legnagyobb furcsaság, hogy megfogalmazóiknak mintha fogalmuk sem lenne arról, pontosan mit is kérnek, bárki ugyanis, aki a maga saját papságát és püspökségét komolyan éli meg és gondolja, tartozzon az illető akár a mainstream, akár az underground irányzatok körei közé, valójában semmilyen körülmények között nem volna hajlandó és képes lemondani ezekről. Ez azonban nem egoizmus, nem egyénieskedés, és nem arrogancia, mint ahogyan ezt egyesek mindenféle különbségtétel és árnyalás nélkül harsogni igyekeznek, hanem olykor „pusztán és csupán” a Hivatás igaz jele, amely Hivatással ha rendelkezik az ember, az gyakorlatilag arról ismerszik fel, hogy nem kíván, és nem is hajlandó lemondani róla. Egyikőnk sem azért hozza meg a nagy egyházakról való leválás, majd pedig a független keretek között történő szentelések elfogadásának döntéseit, hogy majdan egyszerűen lemondjunk róluk, különösen nem avégett, mert valaki erre bennünket megkért. Mindenkor megmosolyogtat ez a fajta hiánya az ember- és lélekismeretnek, elvégre azok, akik ilyesfélékkel képesnek és hajlandónak mutatkoznak előhozakodni, rendszerint a lehető legnagyobb komolysággal vezetik elő mindezt. Mintha csak azt feltételeznék, hogy az érintettek mindösszesen széles jókedvükre alapozván vállalták fel a „sajátútra” való rálépést, és egyedül avégett vállalták ennek az útnak mindenféle bizonytalanságát, homályát és fájdalmát, hogy egy ponton túl egyszerűen lemondjanak róla. Pusztán abból kiindulván, hogy egyesek végül eme alternatíva mellett döntenek, még oktalanság volna azt feltételezni, hogy az episcopi vagantes körein belül valamennyien eme „eszményi lehetőségre” vágyunk és várunk. Az én törekvésem tehát nem azzal áll elő, és nem ama javaslattal keresne fel bizonyos vándorló püspököket, hogy azok „térjenek meg”, mondjanak le címeikről, és csatlakozzanak mondjuk a római katholicizmushoz. Főként akkor tekintek ugyanis furcsállkodva, amikor is ezeknek az ajánlatoknak címzettjei mondjuk éppen a gnosztikusok, akik ugyebár az esetek túlnyomó többségében nem képezik részét a kereszténység fősodrához tartozó irányvonalak egyikének sem, ilyeténképpen pedig eleve nonszensz megfogalmazni feléjük az ezekhez való visszatérés gondolatát. Az én jó hírem tehát az, hogy nem kell sehová sem visszatérni, nem kell sehová sem betérni, és nem válik majd szükségessé alárendelni önmagunkat senkinek sem, még a sokat pufogtatott és felhánytorgatott alázat jegyében sem. Mindösszesen, bár ez a kifejezés lényegében sokkalta fontosabb és mélyebb, mint amilyennek pillanatnyilag tűnhet, tehát mindösszesen arra volna szükség, hogy az érintettek csinálják jól, helyesen és komolyan mindazt, amit csinálnak. Tehát ha vándorló püspökként a független katholicizmus és orthodoxia mellett tették le voksukat annak idején, akkor legyenek ismét azok, akivé egykoron válni szerettek volna. Ugyanígy, amennyiben gnosztikusnak vallják magukat, hát legyenek valóban, valódi reprezentánsai a gnosztikus tradíciónak, és ne áltassák magukat (no meg engem) azzal, hogy mindez csupán értelmezés kérdése, és egyáltalán „Ki vagy Te, hogy megszabd nekünk, mit tegyünk és mit nem?”. No és persze az én örök kedvencem: „Ki vagy Te, hogy ítélkezz?”. Sajnálatos módon igazán számos azoknak halmaza, akik nem haboznak rögvest ilyeténképpen lepattintani önmagukról mindennemű jogos észrevételt. Abban nyilvánvalóan egészen bölcs igazság tükröződik, hogy a legtöbben éppen avégett lettek gnosztikusok, vagy egyenesen vándorló gnosztikus püspökök, hogy soha többé ne kelljen hallgatniuk a pálya széléről okoskodóknak hangjára, és soha többé ne legyen fölöttük olyan, aki diszponálhatna életösvényük felett. Ennek alapvető igazságtartalmát magam sem vonnám kétségbe, ugyanis ezzel éppen a magam érvelési menetét tenném azonmód teljességgel hiteltelenné, ugyanakkor mindenképpen szükséges felhívnom sorstársaim figyelmét arra, hogy a tökéletes szabadság csakis és kizárólag azoknak jár, akik hajlandóak ezzel együtt vállalni a felelősségnek egy tökéletességet megközelítő fokát. Egészen röviden: hatalmat az kapjon, akinek a felelősség ellen sincsenek különösebb kifogásai. A kettő ugyanis nem működik elvágólagosan, és amennyiben valaki nem tart igényt az egyikre, úgy csakis akkor járhat el korrekt módon, amennyiben egyúttal a másikról is lemond. Felelősségteljes, szellemi értelemben komolyan vehető magatartást elvárni mindazoktól, akik a püspöki süveget óhajtják vajon miért is volna ítélkezés? Miért is volna oktalanság a szellemi arisztokráciára jellemző követelményeket elvárni azoktól, akik önmaguk számára az ennek reprezentációjaként jelenvaló címet kívánják önmagukévá tenni? Nemde helyénvaló magatartás, amennyiben nyíltan rámutatunk abbéli igényünkre, hogy az a személy, aki önmagát főpapnak láttatni kívánja, ne viselkedjék ezzel párhuzamosan sültbolond módjára? Ellentétben egyesekkel, akiknek véleménye számomra jelen kérdésben egyáltalán nem képvisel súlyt és értéket, magam azt állítom, hogy semminemű ellenvetés és ellenérzés nem róható fel azzal szemben, aki önmaga számára hatalmat áhít, a hatalomnak azonban, mint tudjuk jól, történetesen komoly ára érhető tetten, azaz mindazok, akik nem képesek használni és irányítani a hatalmat, meglehetősen hamar szembesülhetnek ama jellegzetességgel, hogy a hatalom kezdi el szépen lassan használatba venni és irányítani őket. Nem avégett, mert a hatalom eredendően gonosz és sötét valami, ilyesmiről szólni egyszerűen dilettantizmus, hanem mert ilyen a természete: irányítani kezdi viselőjét, amennyiben az nem képes irányítani őt. Hatalom annak való, neki azonban mindenképpen és mindenek felett, aki már bizonyos szinten most is hatalom, azaz akinek a hatalom valódi és autentikus része. Ezért nem lehetséges hatalmat adni, avagy horribile dictu megajándékozni valakit a hatalommal, a hatalom ugyanis mindig azé, aki saját erők által képes számára vonzáskört teremteni. Ellenkezőképpen a kérdéses személy jó esetben pusztán bitorolja a hatalmat, mi több, negatívabb kimenetelek esetén a hatalom birtokolja őt. Imigyen tehát igazán komoly figyelmeztetést intézek mindazokhoz, akik méltatlanságukat elfeledvén önmaguk számára hatalmat óhajtanak. Kinek a hatalommal dolga nincsen, ne kívánjon főpappá válni. Ugyanakkor amennyiben már birtokában van a nevezett ajándék, hát tanuljon meg sürgősen bánni vele, mielőtt még a velejáró hatalom kezdené birtokba venni őt. Ilyesmit a 2014. és a 2017. esztendő közötti időszaknak folyamán bőségesen alkalmam nyílhatott nyomon követni, többek között és egyebek mellett Hazánk területén is. Egy ízben „közreműködhettem” egy független katholikus püspök útján, akit sajnálatos módon az általa felkészületlenül megragadott hatalom néhány hónapon belül egy szellemi roncs színvonalára süllyesztett alá, és hasonlónak mutatkozott a helyzet a fentebb már nevezett személy esetében is, akiben a méltatlanul bitorolt hatalom azokat a tulajdonságokat és hajlamokat erősítette meg, amelyektől éppen, hogy megszabadulnia kellett volna, lehetőség szerint még a szenteléseket megelőző időszakban. A helytelenül viselt hatalom a csalót még inkább csalóvá, a rablót még inkább rablóvá, a jellemében gyengét pedig még gyengébbé teszi. Így mindazok, akik az episcopi vagantes palástját viselik jobban járnak, ha megvizsgálják önmaguknak a hatalomhoz fűződő viszonyát, és szükség esetén megteszik a foganatosítandó lépéseket. A közhiedelemnek ellentmondván az alázat, mint olyan senkit nem fog mentesíteni, tehát önmagában nem elegendő, hogy az illető alázattal viszonyul a hatalomhoz. Nyilvánvalóan ez is fontos lehet bizonyos szinten, viszont kétségkívül érdemes figyelembe venni ama tényt, hogy az alázatosság önmagában nem szül erőt, és nem is elegendő ahhoz, hogy a személy a szükséges erőkkel boldogulni legyen képes. Mindennek feltétele egy inkább többé, mint kevésbé koherens és adekvát életrend és létszemlélet, amelyre nemcsak felfűzhető a mindennapi élet megélésének rendje, hanem a saját praxeológiai alapállás is meghatározható lehet. Példával illusztrálván nem kevés vágáns püspök jóformán sohasem celebrál, nem mutat be Szent Liturgiát, noha ez mindennemű szacerdotális aktivitás tengelypontját kellene képezze. Azon érv, amely szerint egyedül, valamilyen közösségi jelenlét nélkül nem mutatható be a Cselekmény, mivel az természetéből fakadóan közösségi esemény, nos miként is fogalmazhatnék, egyszerűen „közösségista”. Nem komolyan vehető, és ami azt illeti, egyúttal erőteljesen bűzlik a kifogás szagától. Ugyanígy nem méltányolható azon ellenvetés, amely főként a gnosztikus szellemiség kereszténységen kívüli ágazatainak képviselői részéről szokott elhangozni, nevezetesen hogy ők maguk nem kötődnek a Szent Liturgiához, elvégre az szerintük kizárólag a kereszténységre jellemző gyakorlat. Feléjük a kérdésem tulajdonképpen annyiban állana, hogy ez esetben miért is akartak egyáltalán az episcopi vagantes körein belülre kerülni, hiszen az szintén egy eleve keresztény alapokon álló képződmény, noha léteznek gnosztikus képviselői is szép számmal. Gnosztikus püspökségre szert tenni egyáltalán nem kötelező, és nem is elvárt, legföljebb mazonikus berkeken belül, ám ők szellemi szempontból amúgy sem számítanak túlságosan. Ugyanakkor amennyiben valaki a tradícióknak eme ágán képzeli el önmaga szellemi kibontakozását, úgy legyen kedves gyakorolni azokat a rituális kulcsokat, amelyek az adott tradíció szerves részét képezik, jelen esetben a Szent Cselekményt. Teljességgel saját tapasztalatokból kiindulván bizton állítom, pedig magam csak egyfajta sacerdos vagans lennék, hogy enélkül a sacerdotalis út menthetetlenül zátonyra fog futni. Amennyiben valaki eme kérdésben nem ezt az álláspontot fogadja el önmaga számára, megítélésem szerint eleve kár a főpapságra törekednie, léteznek ugyanis ezeken kívül is hiteles alternatívái a gnosztikus szellemiségnek. Rendszerint erőteljesen óvakodok attól, hogy a problémás helyzetek megoldását olyasféle absztrakt tényezőktől várjam, mint amilyen példának okáért a kegyelem, avagy a gondviselés. Ezeknek jelentőségét és fontosságát természetesen sohasem vonnám kétségbe, ugyanakkor túlságosan is nagyszámú csigalassúsággal vánszorgó, önmagát megdermesztő egyházi intézményt láttam éppen, hogy vegetálni amiatt, mert vezetői lényegében minden egyes döntésük során a gondviselés és kegyelem beavatkozására várakoztak, és amennyiben ezek éveknek hosszú sora alatt sem mutatkoztak meg, esetenként ugyaneddig halogatták magát a döntést is. Nem állítanám sohasem, hogy pusztán egy-két változtatás elegendőnek bizonyulna a gyors, rohamos és látványos, pozitív irányú elmozduláshoz, azonban szintén tapasztalataimra alapozva mondhatom, hogy a Szent Rítus olykor ténylegesen sok dolgot megold, már amennyiben az illető képes adekvát módon elvégezni. Papok számára nem egyszer szolgáltam már ama tanáccsal, amely szerint kezdjen csak el szépen Eucharisztikus Liturgiát celebrálni napi rendszerességgel (lehetőség szerint magánmise formájában, tehát ez esetben közösség jelenléte nélkül), és problémáinak legtöbbje garantáltan meg fog oldódni. Nyilván dőreség volna pusztán erre bízni mindent, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmas a különféle problémák elválasztására oly módon, hogy egy jelentékeny hányadukra eleve megoldást jelent, míg a többit érintetlenül hagyja. Ám kérdezném: nem sokkalta könnyebb mondjuk ötféle problémával viaskodni, mint ötvennel? Számomra egyszerűen komolyan vehetetlen ama áldozópap, vagy püspök, aki nem képes megtenni önmagáért és Hivatásáért ezt az alig ötven percet igénylő gesztust. Alapvetően nem értem, hogy e szándék meglétének hiányában miért is vállalják magukra egyesek mind ama feladatokat és terheket, amelyek a papság létállapotával járnak. A következő, igencsak elképesztően gyakori tévképzet a stabil és Lényegre centrált világnézet, azaz pontosabban fogalmazva a helyes létszemlélés nem megléte. Sokakkal egybehangzóan jómagam is szívesebben veszem használatba a nagyobb fokú aktivitást és jelenlétet sugalló „szemlélés” kifejezést, szemben az erőteljesen passzív „szemlélet” szóval. Természetesen nem elvárás, és nem is szerencsés a dogmatizmusokra épülő, bemerevedett világnézet, mint amely példának okáért a kereszténység legtöbb ágazatát jellemzi, ám ugyanakkor nem lehet elfogadni érv gyanánt a világnézet hiányára azon vélekedést, amely szerint egy gnosztikusnak nincsen szüksége stabil világképre, elvégre ez egy direkt, személyes, tapasztaláson alapuló életút. Ténylegesen igaz ugyan, hogy a gnosztikus szellemiség nehezen tűr meg önmagán bárminemű korlátozó dogmatizmust és vaskalaposságot, ugyanakkor viszont figyelembe szükséges vennünk, hogy akiknek semmiféle fogalmai sincsenek arról, hogy pontosan mit is kívánnak megtapasztalni a direkt, személyes tapasztalás során, azok még elvi szinten sem lesznek képesek meghatározni önmaguk számára a célt. Egyszerűbben fogalmazva azok, akiknek fogalma sincsen a szellemi út doktrinális alapjairól, voltaképpen hasonlónak számítanak ama hegymászókhoz, akik úgy indulnak neki az adott csúcs meghódításának, hogy előzőleg nem tájékozódtak alaposan és részletekbe menően a szóban forgó vidék klimatikus, földrajzi, kulturális és terepviszonyairól. Az ilyenek ugyanis aztán minden alaphibát elkövetnek rendszerint, amelyet elkövetni lehetséges ezen a vonalon. Számtalan gnosztikus azzal az egyébiránt teljesen jogosnak tekinthető ellenérvvel áll elő ilyenkor, hogy ők maguk nem kívánnak dogmatikussá válni, és éppen avégett választották annak idején a gnosztikusok ösvényeit, mert itt volt elérhető számukra a lehető legnagyobb fokban megnyilvánuló személyes szabadság. Nos, ez valóban rendkívül kiemelt érvnek tekinthető, és a magunk részéről nagyon fontos erre módfelett nagy hangsúlyt fektetnünk, ellenkező esetben joggal fognak bennünket törekvéseink során egyszerű hittérítőnek tekinteni, márpedig a hittérítés rendkívül ellenszenves elfoglaltság sokaknak szemében. E célból érdemes figyelembe vennünk egy nagyon fontos árnyalást, nevezetesen hogy megértsük: a rugalmas világszemlélet nem jelent egyet a világnézet hiányával, ugyanígy a világnézet hiányát nem lehetséges felmenteni azáltal, hogy az illető állítja: az ő világnézete bizony annyira rugalmas, hogy abba voltaképpen bármi belefér. A kettő ugyanis messzemenőkig nem azonos egymással, és számos gnosztikus egyáltalán nincsen tisztában a kérdéses, olykor ténylegesen árnyalatnyi különbségekkel. Nem egy közülük éppen eme „világnézeti rugalmasság és nyitottság” álcája mögé bújtatja el az adekvát világszemlélés hiányát, és olykor úgy hajol és hajlong, akár a szél által ide-oda fújt nádas. Alapszabályként könyvelhető el azonban ezen a vonalon, hogy rugalmasnak lenni akkor éri meg, amikor és amennyiben a személy rendelkezik olyasféle, stabilitást és egységet teremtő létszemléléssel, amelynek alapjáról kiindulván mindennemű exploráció kivitelezhetővé válhat. Lehetséges különféle szellemi kalandozásokat folytatni, mi több, a gnosztikus életösvény kimondottan bátorítja is ezeket, az út vándorának azonban okvetlenül rendelkeznie szükséges valamiféle horgonyponttal, avagy ha úgy tetszik: egy világítótoronynak fényével, amely akár a legzordabb mocsárvilágon való átverekedés közben is kijelöli számára az irányt. Ennek hiányában igazán könnyűszerrel el lehetséges tévedni, ezt jóformán bárki beláthatja, így tehát reményeim szerint kevesen lesznek azok, akik vitatkoznának ama állításommal, amely szerint egy episcopus vagans számára megspórolhatatlan a stabil és biztos, Lényegre irányuló világnézet és létszemlélés kialakítása. Ugyanígy elvárható véleményem szerint egy vándorló püspöktől a rítus ismerete, azaz hogy ne akkor kezdjen ismerkedni az általa hirdetni, gyakorolni és megosztani szándékolt liturgikus gyakorlatokkal, amikor erre már konkrét kérdések és kérések irányulnak. Hogy Olvasóm értse, mire is gondolok itt, engedelmével megosztásra szánok egy számomra kedves történetet, amely bár valahol kedélyes mosolyra sarkall, mégis kiválóan szemlélteti mindazt, mit ezen a vonalon elmondani akarok. Körülbelül úgy a 2017-es év környékén kapcsolatokat kerestem egy hatvanesztendős körüli gnosztikus püspökkel, természetesen nem idehaza, akit ama kéréssel „leptem meg”, hogy szíveskedjék engem a gnosztikus püspökség méltóságára emelni. Az illető, bár kérésemet eleinte nyitottsággal, mi több, egy darabon egyenesen kitörő örömmel fogadta, egyúttal hangot adott ama gondolatának is, hogy most aztán akkor neki igazán mélyen meg kell ismernie a szükséges szentelések rítusát, mert korábban még sohasem végzett ilyesmit. Nyilván valahol akár még bájosnak is lehet tekinthető ez a fajta lelkesedés (amely mondanom sem kell talán, hogy összességében igazán hamar eloszlott, és a törekvésből persze semmi nem lett, mint ahogyan aztán a későbbieknek folyamán sem), ugyanakkor mégis sokat elárul egy meglehetősen baljós mentalitásról, jelesül arról, hogy a legtöbb aspiránst általában csakis addig érdekli a vándorló püspöki méltóság, amíg maguk azzá nem válnak, ezt követően pedig rendszerint elhanyagolják az ezzel járó kötelességeket, jelesül például az önművelést. Gyakorta megesik, hogy a szóban forgó személyeknek egyikét egykoron, rendszerint teljes évtizedekkel korábban főpappá szentelték, ezt követően azonban sohasem tett semmiféle érdemlegeset a vándorló püspökség vonalán. Talán mondanom sem érdemes, egyáltalán nem azt várnám el, hogy az illető mintegy „futószalagon” gyártsa, szentelje a soron következő vándorló papokat és püspököket, ezt ugyanis túlontúl sokan teszik mainapság ahhoz, hogy különösebben lenyűgözzön a jelenség. Sokkalta inkább azt szeretném, hogy tevékeny legyen, aktív mindenféle vonalon, különösen is a maga szellemi útján, és ne egyszerűen kényelmesen üldögéljen a maga babérjain. A püspökké való szentelés mára már tipikusan a guénoni értelemben felvetett virtuális beavatás kategóriájába tartozik, tehát az illető még nem válik rendszerint beavatottá pusztán azáltal, hogy elvégzik rajta a szükséges rituálét. Néhány ezer esztendővel ezelőtt még feltehetően igen, ma már azonban egyértelműen nem. Ilyetén módon pedig mondhatni a legelső lépést képezi csupán a főpapszentelés, amelyet ideálisan egyre több és több újabb és egyéb lépésnek kell követnie, hiszen nem is lehetne elképzelni annál fájdalmasabb, kiábrándítóbb és silányabb látványt, mint hogy egy érvényesen avatott püspök egész életében csupán üldögél a babérjain, és jóformán eszébe sem ötlik, hogy felhatalmazásainak birtokában akár valódi beavatási processzust is folytathatna, mi több, esetenként tanítványok okítását is vállalhatná. Tanulmányom lezárásaként összegezzük hát még egyszer, hogy egyáltalán „miért is volt szükség minderre”. Véleményem szerint avégett, mert az episcopi vagantes személyében, különösen is igaznak tekinthető mindez annak gnosztikus ágára, mindenféle szempontból olyan mozgalomról van szó, amely mainapság különösen is mostoha állapotban leledzik, pedig bőségesen megtalálhatóak volnának körein belül kiaknázatlan lehetőségek. A Sötét Kor idején, amikor minden korábban visszatartott méreg fokozatosan kibocsátásra kerül, és amikor minden elrejtett borzadály végre napvilágra jut, a fokozatosan halódó mainstream utak árnyékában a törekvő igazán bajosan találhatna a maga számára másmilyen alternatívát azon kívül, hogy Aleister Crowley szavaival élve maga vágja át magát a saját útján az őserdőn. Ehhez pediglen éppen azt kellene megragadnia, ami korunkban még egyáltalán megragadható, és ez immáron nem a mainstream. Itt felemelkedvén egyfajta titánná kell válni, mégpedig azzá, aki képesnek bizonyul kilopni a tüzet azokból a körökből, amelyek oly méltatlan módon viselkednek vele, és nemhogy a táplálás és életben tartás feladatának nem tesznek eleget, de még az adekvát módon történő megosztás kívánalmának sem. Számottevő igazság azonban, hogy senki sem avégett válik pusztán és csupán (bár elsődlegesen és elsősorban persze avégett) egy adott beavatási tradíció letéteményesévé, hogy azt egyes egyedül a maga számára használja fel, hanem ama céllal is, hogy felkutassa a még alkalmas, beavatható tanítványokat, és megossza velük mindazt, amit a szóban forgó vonalon ő maga kapott és kimunkált saját magában. Nemiel C Logismord, Budakeszi 2023 Olvasómat némiképp elbizonytalaníthatja ama első rátekintésre talán irreálisnak ható mennyiségű idő és energia, amit a kérdéses tárgynak vizsgálódásaim során szentelek, valamint egyesek valóságos lap- és papírpazarlásnak érzékelhetik a gondolatmenetnek időről időre alárendelődő teret. Imigyen jelen sorok írójának kettős célt és törekvést szükséges szem előtt tartania, elvégre valóban sokkalta szívesebben tenném, ha az Olvasót minduntalan „A Gnózis szakramentális természetéről”, valamint a „COR SOLIS” című köteteimben foglaltakhoz utalhatnám, ámde ismervén a munkásságom irányában megmutatkozó fogadtatás általános minőségét és irányát, voltaképpen erősen álnaiv feltételezés volna részemről annak vélelmezése, hogy egy ilyesféle utalásnak bárminemű értelme lenne. Ugyanígy nem is volna éppen becsületes megoldás, amennyiben a soraimat figyelmükkel megtisztelőkre rögvest egy, illetőleg jelen esetben két, egyenként több száz oldalra rúgó kötetet erőltetnék rá, így jelen pillanatban megelégszem annyival, hogy mintegy vázlatos formában szemléltetem ama jellegzetességet, amely életemnek és munkálkodásomnak máig talán legjelentékenyebb szegmenség képezi.
Kétségtelen, hogy az életművemet alkotó valamennyi kötetnek elolvasását hasznosnak tartanám, és evégett szívből ajánlom is, ám mint mondottam, nem kívánom a naivitás határait súrolni ilyesféle elképzeléseim által. Ennek kijelentésével azonban másfelől vállalnom kell ama feladatot, hogy néhány oldalnak odaszentelése által alaposan megismertetem Olvasóimat a címben foglalt problémakörrel, elvégre ha a kifejtés itt túlságosan vázlatosra sikerül, lényegében a megértés folyamata válna igencsak megnehezítetté, mi több, esetleg teljes mértékben el is lehetetlenülhet. Így tehát beszéljünk a kérdésről oly módon, hogy annak gyökereit ragadjuk meg, ugyanakkor továbbra is bátorítva mindenkit a fentebb említett két kötetnek elolvasására a pontosabb és teljesebb megértésnek kedvéért. Jómagam a 2013-as esztendőnek legelején ismerkedtem meg, még a Magyarországi Keresztény-katolikus Misszió (a kérdéses szervezet a kötet megírásának idején a Magyarországi Ókatolikus Egyház nevet viseli, amely a Scrantoni Unió tagjaként az ókatolicizmus kevés számú hiteles képviselőinek egyike) akolitus tagjaként. A szacerdotális életút, mint Hivatás egészen tizenöt esztendős korom, azaz a 2005. esztendő óta hűségesen kísért, azonban a mainstream, fősodorbeli egyházak és felekezetek fojtogató, nyomasztó és erőteljesen levegőtlennek ható légkörét életemnek egy konkrét pontján túl már nem találtam a magam szellemi kibontakozása számára megfelelő közeget biztosítani képesnek és hajlandónak. Tagadhatatlanul olyan közösséget kerestem, amelynek középponti és szerves eleme a szakramentalitás, azaz a kétezeréves Apostoli Folytonosság által fenntartani hivatott tradicionális láncolat jelenvalósága. Számomra, mint ahogyan ezt többek között „A Gnózis szakramentális természetéről” szóló kötetemben is leírtam, enélkül az élő és eleven tanátadási és felhatalmazási láncolat nélkül nem létezik hiteles értelemben felvethető kereszténység (akár mainstream, akár gnosztikus értelemben felvetett), nem létezik valódi szakramentalitás, és ami még talán ennél is fontosabb, nem létezhet egyház sem. Ilyesféle érvényes tanátadási láncolatokkal rendelkezik többek között és egyebek mellett (bár a szóban forgó érvényességnek köre így is kimondottan kicsiny sugarú és zárt) a Római Katholikus Egyház, az orthodoxia, az ókatholicizmusnak utrechti és scrantoni ágai, az örmény és monofizita kopt egyházak, illetőleg bizonyos megkötésekkel az anglikán világegyház egyes képviselői. Természetesen eme felsorolás messze nem teljes, és a mindenkor tökéletes alaposságot követelő kritikusaim minden bizonnyal felróják majd nekem a pontatlanságot, ám rájuk már előre reagálva ki kell jelentenem, hogy könyvemet nem akadémiai tekintélyre számot tartó vallási ismertetőnek szánom, hanem mintegy rá kívánok mutatni általa bizonyos alapvetésekre. E felsoroláson túl léteznek még egynémely, úgymond egyedi és egyéni utak, sőt ha úgy tetszik, egyenesen „sajátutak” is, amelyek éppen evégett a keresztény szakramentalitás egészen különleges és figyelemreméltó alternatíváit jelenthetik. Mint azt régi, hűséges Olvasóim talán már kitalálhatták, az úgynevezett episcopi vagantes mozgalomra gondolok itt, jelesül azokra a vándorló (egyesek valamilyen rejtélyes oknál fogva hajlamosak ragaszkodni a véleményem szerint erőteljesen pejoratív „kóborló” jelzőhöz) püspökökre, akik távol a nagy egyházak lélekgyilkos gépezeteitől képesnek mutatkozhattak már nem egyszer a történelem folyamán átmenteni és megőrizni bizonyos értékszerűségeket. Vándorló püspökök tartották fenn az ősi és autentikus liturgikus formákat akkor, amikor a mainstream egyházak zöme gátlástalan és galád módon elárulta ezeket, és ami a mi szempontunkból még ennél is lényegesebb, ezeknek a püspököknek némelyike hűségesen őrizte a keresztény gnosis szellemiségét azok között a körülmények között, amikor is azokat korántsem volt olyan divatos és kifizetődő megőrizni. A vándorló püspököket egyházi berkeken belül természetesen elterjedt szokás úgymond „nem szeretni”, és sajnálatos módon sokan közülük valóban rászolgáltak az őket övező, legtöbbször korántsem hízelgő vélemények fenntartottságára. Valóban, társulván a kortárs, magyar és ausztriai származási gyökerekkel egyaránt méltán büszkélkedő +Stephan A. Hoeller gnosztikus püspökhöz magunk is kijelenthetjük, hogy ezeknek a vándorló főpapoknak zöme sajnálatos módon olyan ember, akit „nem igazán szívesen hívnánk meg magunkhoz vacsorára”. Többségüket a fővonalbeli, hivatalos egyházak űzik el, vagy rekesztik ki köreikből, avagy az illető önszántából, hasonlóan a valóban elhivatott és hitelt érdemlő kevesekhez, a saját szellemiségét követve dönt az elszakadás mellett. Ezek a személyek általában rettenetes mentális és pszichés sérülésekkel terheltek, esetleg éppen már eme sérüléseknek megléte késztette őket arra, hogy egyházi pályára lépjenek, problémáik pedig az idő előrehaladtával egyre inkább elmélyülhetnek, különösen is akkor, amikor számtalan megaláztatást követően végül valamiféle rangra tesznek szert az episcopi vagantes körein belül. Ilyenkor rendszerint felszínre kerülnek azok a régen elfeledett, esetleg tudatosan eltemetett és elfojtott hajlamok, amelyek korábbi kudarcaikért részben, vagy egészben felelőssé tehetőek, és a függetlenség által biztosított szabad levegő mintha csak tovább szítaná, semmint magashegyi szanatórium módjára enyhítené a gondot. Az ilyenkor jól megfigyelhető és körülírható tünetegyüttes egyébiránt annyira markáns, hogy valóságos diagnosztikus kritériumrendszert lehetséges reája építeni, mi több, a szóban forgó problémának már neve is van: jelesül mitraláznak, vagy posztkonszekrációs szindrómának nevezik, utalván arra, hogy az állapot kifejeződése rendszerint a püspökké való szentelést követően válik igazán jellegzetessé. Ismerkedjünk meg tehát a továbbiakban eme tipikus szindrómának tünettanával. A diagnosztikus kritériumok teljesülése szempontjából talán legjellemzőbb szimptóma ama tulajdonságoknak és jellemvonásoknak elmélyülése, mint az arrogancia, gőg, a reális kompromisszumokra való teljes képtelenség, irreális önhittség, a látókör drasztikus beszűkülése, valamint a paranoia, azaz a vélt és valós ellenlábasokkal való folyamatos hadakozás, árnyékökölvívás, és nem utolsósorban az egyre és egyre irreálisabb elképzelések és célok megfogalmazása és erőltetése egyházi vonalon. A probléma rendszerint már röviddel a püspökszentelést megelőzően felüti a fejét, az illető általában különféle hangzatos ígéreteket tesz mindazoknak, akik így, vagy úgy hajlandónak mutatkoznak támogatni őt a püspökség felé vezető úton. Ilyesféle ígéretek lehetnek többek között az Egyházi Rend fokozataira való szentelések az egyes aspiránsok számára, tekintve hogy ezt a tradíció tanítása szerint kizárólag a püspöknek áll jogában és lehetőségében megtenni. Egészen egyszerűen fogalmazván a leendő vándorló püspök a papszentelésre vágyóknak papszentelést, a diakónusjelölteknek diakónusszentelést ígér, míg az ambiciózusabb támogatóknak alkalomadtán nem mutatkozik fukarnak már most felajánlani egy segédpüspöki (a segédpüspök is valódi püspök) titulust, ezeknek zömét azonban az állapotából adódóan általában nemigen tartja be. Célszerű amolyan módon elképzelnünk a dolgot, hogy a püspökszentelést megelőző időszak a folyamatos, már-már krónikusnak nevezhető ígérgetések és fogadkozások korszaka, elvégre fogadkozni egészen sokféle dologban lehet, majd pedig, a várva várt konszekrációt követően a szinte menetrendszerű memóriazavar és felejtés időszakát kezdhetik élni a folyamatban involváltak. A „betegségben” szenvedő személy ugyanis rendszerint nemcsak, hogy váltig állítja, ilyesmit ő valójában sohasem ígért, hanem ráadásképpen még az „És ezt mégis hogy képzelted?” gőgje is megjelenni látszik viselkedésében. Nemcsak, hogy rendre elfelejti gyakorlatilag valamennyi korábban tett ígéretét, hanem ráadásul még a kérdéses személy számlájára is megpróbálja ráírni a konfliktust, mondván: „Önhittség és felfuvalkodottság részedről, hogy ilyen kérés egyáltalán eszedbe jutott...” Egy másik sarkalatos, és egyúttal egészen jellegzetes problémapontja ennek az adott betegségnek a gondolkozás igencsak furcsa, olykor egészen követhetetlen logikát reprezentáló iránya, amely egyúttal rendkívül groteszk következetlenségekbe képes beletorkollni. Ennek jellegzetes példája, amikor az illető episcopus vagans egyszerre vet el és vesz semmibe döbbenetes magabiztossággal bizonyos, a mainstream egyházak körében kikezdhetetlennek számító egyházfegyelmi szabályokat és dogmákat, míg egyúttal képes oly módon ragaszkodni némelyikhez, mintha csak valósággal az élete múlna rajta. Tipikus példája ennek egy Hazánkban a 2010-es években működő független katholikus püspök, aki hallatlanul megengedő attitűddel viszonyult teszem azt a papok és püspökök homoszexuális kapcsolatainak irányában, dacára mindennemű ezzel kapcsolatos egyházi hagyománynak és tiltásnak, ám ugyanakkor döbbenetes dühöngéseket volt képes produkálni ama esetben, amikor például a püspökjelöltek közül valaki nem kívánta kivárni az erre javasolt életkori határt, amelyet nem mellesleg az általa hivatkozott történelmi egyházak sem írnak elő kötelező érvénnyel, és bőségesen léteznek esetek a felmentés lehetségességét igazolandó. E történés tökéletesen rámutat ama logikai következetlenségekre, amelyekre a vándorló püspökök némelyike előszeretettel ragadtatja magát. Gyakorlatilag képesek lehetnek jóformán a semmiből előrángatni, akár a legismeretlenebb és legmarginálisabb egyházi szabályozásokat, amennyiben ezek lehetnek hivatottak leginkább szolgálni az érdekeiket, és egyúttal vehemensen ignorálni azokat a hagyományokat, amelyeket jóformán az egész keresztény világ konszenzuálisan elfogad. Mindezzel nyilván nem azt állna szándékomban mondani, hogy ne lehetne felülírni szükség esetén a leginkább bebetonozódott szabályokat is, mint ahogyan azt sem állítanám, hogy olykor nem érheti meg foganatosítani egy kevéssé ismert, kevéssé gyakorolt rendelkezést, azonban már pusztán a következetesség és komolyan vehetőség kedvéért célszerű volna eldönteni, hogy az illető úgymond melyik térfelet kívánja elfoglalni gondolati rendszere és programja számára. Az, hogy személyes érdekeim szerint hol a szélsőségesen liberális, hol pedig az ultrakonzervatív térfélen pattogtatom a labdát, bizonyos esetekben kimondottan ellenszenves viselkedésnek és magatartásmódnak hat, bármennyire szeretnék egyesek mindezt meglehetős leegyszerűsítéseik által a rugalmasság jelzőjével illetni. Fejezetrészünk zárásaként szükséges szólnunk még egy, igencsak gyakori jelenségről az episcopi vagantes mozgalom körein belül, ez pedig a szentségi lopás, amely többek között Hazánkban is megesett, méghozzá nem is annyira régen, 2016 környékén. Szentségi lopásnak nevezzük ama jelenséget, amikor az elkövető személy megtévesztések, intrikák és különféle hazugságok útján tesz szert püspöki címére, illetőleg olyan információkat hallgat el a szentelést végző püspökök előtt, amelyeknek ismeretében az illetőt bizonyára nem szentelték volna, nemhogy püspökké, hanem az égvilágon semmivé sem. Ilyen például, amikor mondjuk „vetélytársamat” (mégis, mennyire kiábrándító, hogy egy püspöki cím kapcsán ilyen kifejezéseket vagyunk kénytelenek használatba venni) különböző eszközöknek latba vetése által ellehetetlenítem, hiteltelenítem és mindenféle becsmérlő kifejezésekkel illetem, elérvén ezek által, hogy az illető helyett engem jelöljenek ki a szóban forgó megtiszteltetésre. Az ilyesmi nem csupán avégett számít különösen is becstelen cselekedetnek, mert az episcopi vagantes világában minderre alapvetően nem is volna semmiféle szükség, tekintve, hogy a legtöbb vándorló püspök általában szívesen és nagy gyakorisággal szentel újabb püspököket, hanem mert ezek a fajta ellehetetlenítési aknamunkák nem ritkán azt eredményezik, hogy a „vetélytárs” akár teljes hátralévő életére ellehetetlenül ezekben a körökben. Igaz ugyan, hogy a mozgalom viszonylag sokat megenged, ámde az összes többi ilyen irányú szerveződéshez hasonlóan a „kipontozódás” itt is végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel jár. Ezek a törekvések rendszerint valóságos átkarolómanőverek módjára kerülnek kivitelezésre, nem titkán olyan tökéletesen démoni precizitással, hogy a szerencsétlen elszenvedő sokáig még csak nem is sejtheti, miért nem kíván máról holnapra egyetlen korábbi barátja sem szóba állani vele, és miért közlik vele egy ponton, ugyancsak máról holnapra, hogy „Sajnáljuk, helyetted inkább mégis G-re esett a választás”. Ama „barátokról” és „jóakarókról” pedig, akik ilyenkor az ember mellett megmaradnak, jóformán beszélnünk sem igen érdemes, merthogy leginkább az derül ki rövid úton róluk, hogy valóban barátok és jóakarók voltak ők, csakhogy nem a mi barátaink és jóakaróink. A szóban forgó személy egyébként (merthogy, mint mondottuk, valós személyekről esik jelenleg szó) notórius eltulajdonító hírében áll, aki előszeretettel emel át különféle dolgokat másoknak szellemi tulajdonából. Jellegzetes módon az általa „kormányzott” egyház elnevezését is úgy ollózta össze (hogy keményebb kifejezéssel ezúttal ne éljünk), többek között a Római és az Ókatolikus Egyházaktól, megnyilatkozásaiban pedig a lehető legnagyobb szenvtelenséggel állít képtelenebbnél képtelenebb dolgokat, amelyeknek valóságtartalmát (helyesebben annak hiányát) persze néminemű fáradság árán bárki ellenőrizhetné, csakhogy a köznép valamilyen rejtélyes oknál fogva mindennemű kritika nélkül elfogadni látszik mainapság szinte bármit, amit csak az orra alá dörgölnek. Úgy vélem, ennél hangzatosabb zárszóra immáron nem is volna szükségünk, hogy végre tisztább és szélesebb horizonok felé vehessük gondolatmenetünknek irányát. Tegyünk most egy pillanatra úgy, mint ama híres Szent Benedek, aki az ő nagyszerű szerzetesi regulájában olyan módon emlékezett meg a botránykeltőkről, mint akikkel jobb nem is foglalkozni (kötetünk egy további szakaszában persze még visszatérünk rájuk), hanem rátérni a náluknál sokkalta üdvösebb típusok ismertetésére, megítélésem szerint ilyenek is akadnak, még ha nem is éppen szép számmal. Az episcopi vagantes mozgalom ugyanis valójában lehetőség, méghozzá nem is akármilyen, ezt még mainapság, az eme berkekben végigkínlódott tíz esztendőnek ismeretében is bizton állítom. Merthogy rendelkezik eme mozgalom valami olyasféle rendkívüliséggel, amelyet voltaképpen sehol máshol nemigen érhet el a szellem szerelmese, és ez pediglen nem más, mint az a hallatlan szabadság és levegősség, amely a jelenleg kortársnak tekinthető egyházakban és egyéb vallási közösségekben jóformán egyáltalán nem található meg. A vándorló püspökök, mint olyasvalakik, akiknek különféle, később még részletesen taglalt okoknál fogva megadathatott a nagy egyházak „közösségizmusban” fuldokló rendszereiből való kikeveredés lehetősége, gyakorlatilag korlátlan személyes szabadságukat arra használhatják, hogy javítván a szervezeti és közösségi jelleggel szinte minduntalan és menthetetlenül együtt járó hibákon olyan kereteket teremtsenek, amelyek alkalmasak lehetnek a helyes értelemben vett szellemi kibontakozásra. Milyen kár, hogy mainapság erre jóformán egyikük sem képes, hiszen mint életművemnek korábbi szakaszaiban nem egyszer állítottam, az ilyesféle lehetőségek megkaparintásához szükséges személyes képességek és készségek távolról sem esnek egybe azokkal, amelyek az e keretek között történő eredményes és gyümölcsöző megmaradás és működés céljából és érdekében szükségeltetnének. Tudjuk ugyanis, hogy főként napjainkban bármifajta pozíciót szerezni lényegében törtetéssel, agresszív arroganciával, a vetélytársakon való szégyentelen és gátlástalan átgázolással, gerinctelen helyezkedéssel és becstelen alakoskodással lehetséges, ezek a „képességek” azonban nem ritkán csupán az újonnan megszerzett hatalom első napjaiban garantálják, hogy a személy valóban képes lehet élni a rábízott lehetőségekkel. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ne csupán bitorolt, hanem birtokolt, legitim hatalommal legyen képes rendelkezni és élni, szinte kivétel nélkül olyan adottságok szükségeltetnek, amelyekkel már azelőtt rendelkezni kell, vagy legalábbis a kellő időben szert tenni rájuk, mielőtt még egyáltalán a hatalom megragadására gondolni lehessen. Alapszabály, legalábbis Julius Evola rendre felhívja rá a figyelmet, hogy „Nem szabad a hatalmat keresned, a hatalomnak kell keresni Téged”. A hatalom ugyanis nőnemű. Shakti-erő, amelyet birtokolni kell tudni ahhoz, hogy az illető ne vesszen el és ne őrlődjék fel általa. Ahogyan nincsen Shakti Shiva nélkül, úgy valódi, legitim hatalom sem létezik a hatalom legitim, valódi gyakorlója nélkül, azaz ama személy nélkül, aki azt adekvát és méltó módon használni tudja. Az ideális, eszményi episcopus vagans egyik fő és legfontosabb ismérve ugyanis egy erőteljes és kifejezett princípiumirányultság, illetőleg a szó leghelyesebb és legeredetibb értelmében felvetett befelé fordulás, helyesebben szólva valódi centroverzió, a Középpont felé történő orientálódás és elköteleződés, és őszintén, ki látott már valaha helyezkedő és törtető, arroganciától és gőgtől fűtött centrovertáltat? Jelen soroknak papírra álmodója példának okáért egészen bizonyosan nem. Feltétlenül és mindennemű kérdés nélkül való módon szükségesek még olyan tulajdonságok és képességek a feladatra való alkalmasság számára, mint a doktrinális és praxeológiai kérdésekben (elmenvén akár a legaprólékosabb részletkérdéseknek szintjére is) való mélyreható jártasság, valamint nem kevés és gyenge fokú ismeret az adott tradíció (akár mainstream katholikus-orthodox, akár gnosztikus) rituális és liturgikus örökségeit illetően, és persze nem mellesleg nagyfokú (és ezt talán nem is lehet elégszer és elegendő mértékben hangsúlyozni) emberismeret és lélektani készség. Látható tehát, hogy az episcopi vagantes süvegére és pásztorbotjára áhítozóknak számtalan képesség elsajátítását szükséges megejteniük útjuk során, feltéve ha nem rendelkeznek már eleve mindegyikkel. A sajnos rendszerint majdhogynem divatossá vált közvélekedéssel ellentétben a főpapi életutaknak ezen válfaja nemhogy nem könnyebb, hanem egyenesen nagyságrendekkel nehezebb, mint a mainstream, fősodorbeli egyházi közösségek berkein belül formát bontó püspökségek esetében. Ideje volna valahogyan, lehetőség szerint minél hamarább eredményesen leszámolnunk azon nézetekkel, amelyek szerint vándorló püspök abból lesz, aki nem alkalmas ezen kívül jóformán semmi másra, ez az elgondolás ugyanis közkeletű kritikaként szokott megfogalmazásra kerülni, mintha csak valami vallásszédelgő bohócokról beszélnénk. Holott, kiindulván a vándorló püspökökre leginkább jellemző sajátosságból, jelesül a „ szinte korlátlan hatalom, korlátlan szabadsággal és korlátlan felelősséggel karöltve”, minden bizonnyal megsejteni vélhetjük, hogy mindez nem holmi óvodás homokozó, ahol infantilis lemaradottak püfölik egymást vödrökkel és homokozólapátokkal. A szinte tényszerűségként megállapítható sajátosság, hogy az episcopi vagantes köre pillanatnyilag szinte kizárólag ilyenekből áll, semmi esetre sem mond ellene ama álláspont tarthatóságának, hogy mindennek nem okvetlenül kellene imigyen lennie. Mégis, miért volna magától értetődő, hogy mindenkinek eleve meg kellene hülyülnie azután, hogy az áhított főpapi süveg a fejére kerül? Mintha nem volna ennek a mozgalomnak olyan szellemi előfutára, mint példának okáért Jean-Pierre Danyel, Hugh George de Willmott Newman, avagy Carmel Henry Carfora. Mily döbbenetesen nagy kár, hogy a gnosztikus „oldalon” ezidáig nem nyilvánult meg egyetlenegy kiválóság sem. Mindennek érzékelésem és érzésem szerint főként abban leledzik oka, hogy a modern neo-gnosztikus mozgalom valóban egyfajta „rossz elemek gyűjtőhelye” szerepét tölti be a spiritualitást egyébként erőteljesen igenlőknek körében, az ezen berkekben tevékenykedők pedig legtöbbször maguk is súlyosan megtévesztett tévelygők, ám nem ritka az sem, hogy valóságos megalomán szörnyetegek leselkednek prédára éhezvén e gigantikus mocsárvilág terein belül, hogy az egyébiránt esetleg jobb sorsra is érdemes törekvők köréből vonjanak egyeseket a saját, igencsak kétes fényben tündöklő bűvkörükbe. Amint azonban az általánosságban lenni szokott, a fa valóban gyümölcseiről, a forrás pedig vizéről ismerszik meg, így nem ritkán fogalmazom meg tanács gyanánt a hozzám fordulók számára, hogy „Vess egynéhány alapos pillantást a követőkre, aztán köteleződj, vagy határolódj el a mesterüktől”. Mindenkinek jó szívvel ajánlom eme gondolatot, ha másra nem, hát megfontolásnak céljára mindenképpen. Mégis miben, mennyiben és hogyan tudhat többet a vándorló püspök, mint mainstream társai? A kérdés megválaszolásához fontos volna mindannyiunknak megérteni, hogy az episcopus vagans nem feltétlenül holmi megátalkodott renegát, közveszélyes vallásszédelgő, vagy teszem azt egyenesen önnön emberi mivoltából kivetkőzött, törtető fajbunkó. Tegyük fel, hogy „pusztán” olyan szellemi különutasról van szó, akit a hagyományos vallási rendszerek körében uralkodó állapotok nem emelnek a maga által vágyott és igenelt szellemi magaslatokra, és valamiképp többet, mást és máshogyan kíván tudni, mint amit ezekben a berkekben általában tudni lehet, szabad és megengedett. Az ugyancsak közkeletű és divatos vélekedésnek ellene menvén állítjuk ugyanis, hogy nem mind közveszélyes őrült, aki önmaga számára a lehető legnagyobb mértékű önállóságot, szabadságot és mondjuk ki: hatalmat óhajtja. A legtöbbeket a horizont váratlan feltárulása, a mélység és magasság együttes berontása a személyes térbe, mindennemű híd, biztosítókötél, korlát és fogódzó nélkül valóban megrémiszti, és nem ritkán a semmibe taszítja, ámde ismernie kell az embernek önmagát olyannyira, hogy eldöntse: ezeken a névtelen és kevesek által járt, hallatlanul levegős és tiszta vidékeken átall vezet-e az útja, avagy számára a többség, a nyáj, a csorda által koptatott kaptatók vannak fenntartva. Korántsem veszélytelen vállalkozás, már a puszta döntésnek meghozatala, nem is beszélvén az ennek nyomán feltáruló és megmászandó valamennyi újabb lépcsőfokról, de ugyan már! Felejtsük el, hogy a spiritualitás, a szellem világa valamiféle kellemes lábvíz, amelyben bárki kedvére megfürösztheti magát, csak vállalni ne kelljen semmit sem. Léteznek ugyanis azok, noha a többségnél hallatlanul csekélyebb számban, akiket nem rémít meg a Mélység, mi több eleve óhajtják, várják és vágyják azt, számukra ugyanis a középszerű, a langymeleg, a népszerű, a közösségi nemcsak végtelenül semmitmondó, hanem rémségesen nyomasztó is egyben. Nekik mit mondhatnánk? „Nem, mert, csak”. Általában eme válasz fogalmazódik meg a többség részéről, ám módfelett semmitmondó és súlytalan válasz ez azoknak ajkáról, akik sohasem mozdultak ki a háborítatlan akolból. Áldásos, hogy a szellem szerelmesei rendszerint egy ponton túl már nem találják önmaguk számára megelégítőnek és elfogadhatónak ezeket a féle válaszokat, és végül kisebb-nagyobb gyötrődéseket és tépelődéseket követően végső soron igent mondanak az Útra. Az ő ösvényük lehet, és igazság szerint értük, számukra termett az episcopi vagantes világa, sőt ha úgy tetszik, valójában egyedül ők ennek a páratlan kincsnek örökösei, csak lennének, lennénk végre képesek visszavenni a magunk világát a benne jogtalan és becstelen módon pöffeszkedőktől! Ha tehát úgy merül fel a kérdés, hogy mégis mit adhat egy vándorló püspök, amit mások, jelesül a mainstream társak megadni nem tudnak, akkor lényegében kérdésre kérdéssel szükséges felelnünk. Imigyen: „Mégis, mit adhat a szabadság, a hatalom, a levegősség, a felelősség, az önállóság, amit semmi más nem képes megadni?” Ez az, amit csakis az alkalmas megválaszolni, akinek füle van a hallásra, és szája a beszédhez, a többiek lényegében a kérdést sem igazán értik, nemhogy érdemben felelni tudnának rá. Gondolatmenetünk nem is róluk, nem számukra szól. Gyakorlatiasabb felségvizekre evezvén azt mondhatjuk, összhangban korábban már hivatkozott köteteinkkel, hogy egy független (vándorló) püspök számtalan olyan területen mozoghat páratlan lendülettel és kecsességgel, amelyeken mainstream társaikat általában végletesen megkötik az elődeik, a történelmi egyházak által alkotott korlátozások és szabályozások. Tapasztalataim szerint az episcopus vagans olyan fajta, aki könnyűszerrel elnavigál és boldogul olyan környezeti viszonyok között is, amelyeken a legtöbb, önmagát tudatosan, avagy a mindenféle bevésődések által megbéklyózni engedő társuk rendre rajtaveszt. Amikor a fősodor összezavarodik, mentegetőzik és kifogásokat keres, a vágáns képes pusztán a saját értelme, tudása és meggyőződése szerint mérlegelni, cselekedni és döntéseket hozni, döntéseit pedig mindennemű gátoltatástól függetlenül és mentesen meg is valósítani. Persze, éppen ehhez lenne szükség a fentebb hosszan taglalt tulajdonságoknak meglétére, amelyek annak ellenére, hogy rendkívül ritkák, mégis megjelennek olykor az erre érdemes és alkalmas kevesekben. A vágáns püspök lehetőséget teremt a kívülállók számára. Menedéket ad a jogos ok nélkül kitaszítottaknak, felemeli a méltánytalanul elnyomottat, rangjához segíti a szellemi értelemben arisztokratát. Nyilvánvaló, hogy mindez a középszernek kevéssé tetszik, és itt még hallatlanul finoman és cizelláltan fogalmaztunk. Szemben a mainstream vallások „közösségista” felfogásaival, amelyeknek szemében a legnagyobb érték pusztán és önmagában a közösség, mindennemű szellemi többlettől és minőségtől függetlenül, pusztán mennyiségi alapon szemlélve, a vágáns püspökség lehetőséget teremt az igaz és valódi, szellemi értelmű meritokrácia és arisztokrácia visszatérése számára, és egyúttal szerencsés esetben elzárja az utat a törtető középszerűség előrejutása előtt. Valamennyi száműzött szellemóriás beláthatja az eme kijelentésben rejlő mélységes távlatokat és rettentő felelősséget. Amikor ugyanis összegyűlik maroknyi, minden szempontból hitelt érdemlő és komolyan vehető, a princípiumokra szegeződő tekintettel létező személy, ezek képesek lehetnek valódi urak és úrnők módjára együttműködni, csakúgy, mint ahogyan azt az eszményi abasileia (királynélküliség) ideálja meghatározza. Ilyesforma keretek között avégett nem szükséges királynak jelenléte, mert alkalmasint minden alkotó királyként uralkodik a saját belső univerzuma fölött, és amennyiben a szükség úgy hozza, bárki közülük előállhat valódi vezető módjára. Mennyire másmilyen távlatokat jelent ez, mint a nagy egyházak piramis módjára történő szervezkedési rendszere, és mennyire nagyszerűen társítható mindez a szellem gyermekei, a gnosztikusok törekvéseihez és céljaihoz. Korántsem a véletlen tehető felelőssé avégett, hogy korunk gnosztikusai nem egyszer és nem ritkán tettek kísérletet az episcopi vagantes által képviselt szellemi erőknek önmagukba olvasztására, tragikus módon azonban ennek sokkalta negatívabb következményei váltak nyilvánvalóvá annál, mint ahogyan ezt előre sejteni lehetett. Hogy minek köszönhető mindez? Nos, voltaképpen megfelelne itt az ugyancsak igazán divatos sztenderd-válasznak szellemében megnyilatkoznunk, és pusztán arra fognunk a dolgot, hogy az előke és kötény mindent és mindenkit megront, aki csak bűvkörébe téved. Igazat felelnénk? Kétségkívül, csakhogy érdemes volna árnyalnunk némiképp a képet. Kétségtelen, hogy a mazonéria, mint egykorvolt archaikus és autentikus beavatási szervezet, elvben alkalmas volna különféle beavatási potenciáloknak megnyilvánítására, korunkban már azonban mindennek vajmi kevés realitására lehet számítani. Érdemes volna mélyebben megvizsgálnunk ama kérdést, hogy vajon mikoron romlott meg ezen a vonalon szinte minden, ám tekintvén, hogy érdemi választ aligha volnánk képesek nyújtani, ezúttal megelégszünk annak konstatálásával, hogy a helyzet lényegét tekintve a nagy francia forradalom óta tulajdonképpen menthetetlen. Abból kiindulván, hogy korunknak valamennyi neo-gnosztikus szervezkedése alapjaiban érintett a szabadkőművesség által, minden okunk megvolna annak feltételezésére, hogy nem sejthetünk túlzottan nagyfokú szellemi potenciálokat ezeknek a szerveződéseknek vonalán. A magam részéről a legelső teendőnek tartanám ennek a vonalnak megmentése érdekében, amennyiben valamilyen módon létrehozhatnánk egy szabadkőműves érintettségtől teljes mértékben mentes gnosztikus mintaegyházat, amely aztán teszem az a René Guénon munkássága által képviselt princípiumok alapján megszervezvén önmagát lehetőséget teremtene egy teljes mértékben tiszta és makulátlan gnosztikus szakramentalitás képviseletére. Feltéve, hogy nem vetjük el teljes mértékben a neo-gnoszticizmust, bár bizonyos megokolt vélekedések szerint ezzel járnánk egyébiránt a legjobban, kétségkívül elsődleges feladatunkként kerülne meghatározásra az irányzat mentesítése előbb a mazonériától, majd pedig ugyanilyen úton és módon az okkultizmus, spiritizmus, teozofizmus és New Age kerülne sorra. Ami pedig ilyetén módon megmaradna, az tulajdonképpen maga az esszencia, ha úgy tetszik, a kagyló mélyén rejtező igazgyöngy. Eme ponton nyilvánvalóan vetődik fel a kérdés, hogy nem volna sokkalta inkább indokolt és megokolt a neo-gnosztikus látásmód teljes elvetése, és a válasz erre csakugyan igenlő volna. Csakhogy, kimutatható egyúttal az a fajta igény, hogy ne üldögéljünk ölbe tett kezekkel, a magunk saját sebeit nyalogatván elefántcsonttornyaink kényelmes rejtekén, keserédes szólamokat megeresztvén időnként azzal kapcsolatban, hogy mennyire kár, szomorú és sajnálatos a tehetetlenség a Kali Yuga legsötétebb fázisának idején, habár kétségen felül sokkalta elegánsabb és úriemberhez méltóbb ez a kisujjeltartó kivonódás a feladat jelentette súlyoknak viselése alól. Advent és Karácsony Gnózisa...11/27/2023 Ebben a rendhagyó videóban a Karácsonyi Ünnepkör gnosztikus szempontból történő értelmezésére teszek kísérletet. Nemiel C LogismordArchívum
March 2024
Kategóriák |